Jelenlegi hely

A cinikus holnapfrász

Beküldte lnpeters - 2013, január 30 - 23:49

Közeljövő ablakából

Mindig látható

A holnapfrász, mint vén, kopott

Fekete autó.

—-

A halk, rezignált félelem

Lappangó vámosa,

Ha egyszer elibénk osont,

Nem tűnne el soha.

—-

Hogy mi lesz? Hogy miből telik?

A számla? A hitel…?

Mintha a kecskelábú frász

Naponta vinne el…

—–

Tipródik hát a régi frász

Az ősi lópatán,

S azt kérdi: “Lesz-e munkahely

Majd június után?”

—–

Telnek a lusta frász-napok,

Lomkán és konokon;

És rágódik vén eb világ

Rossz gumicsontokon.

—-

Jöhet már bármi rettenet,

Vérengző, rút jövő;

A fáradt frásznapok nyomán

Rettegni sincs erő.

—

Meghitten néz le ránk a Nap,

A remény-keltető,

S megnyugtatóan mosolyog

Felénk – a temető.

—–

Egydimenziós pénz-bagázs

Csócsál és ragadoz,

Profit-agya nem sejti tán,

Hogy mennyi bajt okoz.

—

A vén holnapfrász arctalan,

Rossz háttérhatalom,

Koromszín volánja mögül

Ki sem rángathatom.

—-

Kamat-bubóból mételyez

Korunk pénz-pestise,

Elmúlik egyszer majd ez is,

S nem lesz írmagja se.

—-

Az élet helytállás csupán,

A Lét: örök moraj;

Kitöri még a frász nyakát

Majd néhány víg kacaj.

Hozzászólások

hubart

2013, január 31 - 11:37

Permalink

Versed szervesen illeszkedik

Versed szervesen illeszkedik be abba a sorozatba, amit az utóbbi időben Tőled olvashattunk. Társadalomkritika a javából. Azon is elgondolkodtam, hogy vajon tényleg ennyire elromlott ez a világ, vagy pedig mi lettünk sokkal érzékenyebbek? Mert ha visszagondol az ember akárcsak a közelmúlt történelmébe, megállapítható, hogy soha sem volt gondtalan, frásznélküli korszak. A háború után jött a nincstelenség, és az újjáépítés kemény időszaka, és amikor már alakult volna valami emberi élethez hasonlítható létforma, akkor jött az államosítás, kollektivizálás, koncepciós perek őrülete, ötvenhat, megtorlás.. A hidegháború mint demoklész kardja függött felettünk, s bár az anyagi helyzet javulásában, a talpraállásban reménykedtünk (hatvanas évek második fele), jött az új gazgdasági mechanizmus, majd rögtön utána a nagy olajválság, és attól kezdve a megkövesedettnek látszó világrend fokozatos eróziója. A nyolcvanas években újból reménykedtünk, de ez is csak illúziónak bizonyult. A nagy átrendeződés nem azt hozta, amit vártunk, és a többség hatalmasat csalódott. Persze, ma is vannak még akik reménykednek, (magamat is közéjük sorolom), de egyre inkább látszik, hogy azt a világot a mi generációnk már nem igen éri meg. Bennünk a holnapfrász, mert már nem is önmagunkért, hanem a gyerekeinkért, unokáinkért aggódunk. Félő, hogy az eggdimenziós pénzbagázs az ő jövőjüket csócsálja fel.