A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Nem búcsúzom

… emlékezem
 
Az utcán futottunk össze,
láttam megtört vagy és elveszett,
arcodból semmi nem volt már a régi,
csak két csillagszemed.
Ölelésre tártad két karod,
s annyit mondtál, te nem változol…
 
Emlékszel?
Legutóbb Mártélyon nyaralt a szűk baráti kör,
mennyi kacagás, móka maradt a napok mögött!
A jurta hangos volt - egy víg csapat -,
ébren vártuk a hajnalokat.
Ott a parton, a nyári éjeken,

Időutazó

 
A tavaszi égbolt alatt
megbújik még a pillanat,
arany dallamot szór az ég,
csengőszót, mintha hallanék.
 
Angyalok táncos, víg hadát
álmodban te is hallanád,
gyermekkorod szép énekét
leteszi Isten, épp eléd.
 
Édesanyád, ha énekel,
hangja elszáll az égbe fel,
ígér számodra kedveset
a fényben járó képzelet.
 
Múlt idők hangja visszaszáll,
nincs még elmúlás, nincs halál,
él még a remény, álmodom:
létem az időn átoson.

Fazekas

 
Formál a fazekas, formál a sors.
Néha finoman, – máskor, mint a bors,
mar, gyúr, vagdos a koronghoz,
forgat, locsol és feltornyoz...
 
Formál az Isten, s én hagyom magam,
csak Ő tudja, mi célja általam;
mit, hogyan, mivégre, mivé –
hogy' válok egykor valakivé...?
 
Formálja bennem a borongó űrt,
pergamentekercsen jegyzi a zűrt,
kezében melenget, paskol az Úr,
s rám simít lágyan, ha valahol szúr...
 
Formál a fazekas, alakot ölt
kancsó, korsó, bögre; s majd beletölt
édeni tartalmat, – ha a tűzön
megedzett, hogy minden bűnt elűzzön.
 
 
2020. december 22.

Hullámpapírdal

 
A nincstelenség lámpafénye
árnyakat fest arcodra fel,
korgó gyomrod kesernyesége
a torkod marja, hányni kell.
 
Petróleumszag és penészes
kenyérhéj fáj az asztalon,
és ez a már-már ölni képes
kényszeredettség összenyom.
 
Haldoklik éned, büszkeséged
a sors gúnyosan mossa el,
és aki hozzád még betéved,
gyorsan kifordul, elszelel.
 
Házad, igaz, hullámpapírból
épült, s rongyból van függönyöd,

Epigramma hóesésben

 
Halkan verdes az éjben az angyal szárnya felénk. Hó.
Jó puha párna meg könnyű pihetoll-takaró.
Szempillán tapadó, csak csöppnyi varázs az egész. Nézd,
múlik a bánatod! Most békül a szív meg az ész.
 
 

Az ember fia

Én nem vittem a keresztedet.
Talán el sem bírtam volna.
Hátul álltam, nagy volt a tömeg.
De láttam, hogy vérzett a fa
a hátadon. Töviskoronád
homlokodon könnyeket
rügyezett, és lefolytak végig
kétoldalt a szakálladon.
Nem hittem, hogy apa a fiát
áldozza fel egy szép napon,
ha éppen ez kell az üdvösséghez.
Ma sem hiszem. Tamáskodom.
De megsiratlak minden évben,
mert rajtad kívül nincsen más
igaz emberfia Messiás.

Októberi varázslók

 
Az ősz az ágakon vizes kezével
elidőz halkan minden egyes bogon,
s a létnek egyre fakuló színében
teríti szívem köré a bánatom.
 
Kabátomon a cseppek áthatolva
lelkemig érnek ezen az alkonyon,
akik a nyárról még mesélni tudnak,
talán varázslók, vagy én nem is tudom,
 
honnan veszik elő e zord időben
meséikhez azt az ősenergiát,
honnan van kedvük most is rendületlen
 
elandalogni még a nyár dalán.

Már nem jön

 
Takaró alá bújok a csend elől,
hallom, ahogy a falhoz koccan,
dúdolnék pár hangot,
de megakadnak a torkomban.
Sötétség mered a dallam végén
és nő, egyre nagyobb lesz,
sokkalta nagyobb a takarónál…
már anyámat várom a csendhez.
Az arcot, a hangot, ahogy
az életet belém kacagta,
borzadva várom, de nem jön…
és egyre fogy az arca.
 

Ahogy szerettem

 
Szerettem azt az utcát,
a keskeny hidat a patak felett,
a Trabantot, ami az udvaron állt,
és ahogy csendben kiöregedett.
A papsajt ízét, az árokpartot,
az olcsó virslit, cukros kenyeret,
és ahogy fejed büszkén tartva
átnéztél a bajok felett.
Mert abból volt épp elég,
én mégis szerettem az egészet,
a brikettporos fák levelét,
és ahogy a széntől minden sötét lett.
De már hiába futnék végig
az utcán, a hídon a patak felett,

Veszekszem

 
Megint veszekszem.
A sértettség makacsul megtapad bennem,
mint szőnyegrojtok közt a macskaszőr,
te meg úgy tudsz nézni bambán-meredten,
hogy kihoznád az állatot bárkiből.
Hiába dünnyögsz, hogy nem bírod a drámát,
én kinyúlok egész az ideghatárig,
míg te várod a pillanat halálát
és azt hiszed, magától lesz jobb a másik.
Miattad vagyok most csonka és erőtlen,
de, ha magamtól leszek majd egész,
vigyázz… ha most kiszöksz belőlem,

Örökkévaló

 
Fakuló fényképen 
születik újjá tűnt mosolyod.
A régi kertben állsz,
a szelíden lehajló, 
megcsontosodott törzsű fák között,
és ez a mosoly felülírja 
az örökül hagyott bánatot.
A lombokon átsuhannak itt felejtett, 
múlhatatlan tegnapok,
a néma házban élni kezdenek 
rég-volt, gyönyörű dallamok, 
a mennybolt kristályüvegén
tükröződő végtelen hajnal
újra felragyog,
megcsillannak a régóta fénytelen, 

Virág-világom

 
Rebbenő pillákon hinta-palinta,
ringasd el öledben, áldás-szeretet,
mesélj neki csodás tündérmeséket,
csillagszórós éjben Göncölszekeret,
s amíg a holdezüst némán bűvölő,
simogasd imára apró két kezét,
dúdolva zsongítson álom-éjszakát
szép szemére szálló pillangó-pecsét.
Őrizzed az álmát, maradj mellette,
ha neki biztonság fogni a kezed,
s mikorra árnyakat elűz a reggel,
jó reménységet egy gyermek rád nevet.
 

Decemberben

 
Már érzem a december tisztaságát,
ahogy a forralt bor illata körbefog,
ahogy az év ünnepi csendjét hívják
a megfáradt tegnapok.
Ilyenkor pont olyan az élet,
amilyennek legjobban szeretem,
kinyílnak a fülek, a szívek
és senki sem lesz idegen.
Ilyenkor célba érnek a vágyak
és kicsit még adni is tudunk,
meglátjuk a csodákat,
és legmélyebb önmagunk.
 

Várni valamire...

 
Hiszek a jövőben, így előre nézek,
mégsem esküdözöm, és nem is ígérek.
Hallgatom a csendet, míg áttöri a hang...
imádkozni szólít a géphangú harang.
 
Keresett mennyország, sok dimenziós kép...
Ízek: "a` la carte"... lét-lapon maradék.

Karácsony Komlóskán

 
Most olyan, mint egy megálmodott kép,
de valóság volt... gyerek voltam még.
Annyira emlékszem arra a télre,
a forró, de kérges tenyerére,
ahogy melengette apró kezem
a hosszú úton, s mesélt szüntelen.
Annyi, de annyi története volt,

Tél díszíti fenyőfámat

 
Készül rá a téli felleg,
szállingóznak apró pelyhek.
Amit itt látsz, nem varázslat,
tél díszíti fenyőfámat.
 
Ujjong a szél! Karácsony jő!
Mesés a hegy, téli erdő,
olyan, mint egy festett vászon,

Szól egy szaxofon

 
Csillagokat rejt a hófelhő az égen,
táncolnak szökött pihék a lámpafényben.
Üres a tér, már szinte kihaltnak látszik,
valahol egy zugban utcazenész játszik.
Szomorkás dallam, valami sanzon-féle...
édes-bús hang... s a kalapban néhány érme.
...
Egymásba fonódva állnak a peronon.
Mi is ez a dal...? Varázsol a szaxofon.
Most még azt sem bánják, hogy késik a vonat.
Az arcukra hó hull, meghitt a hangulat,
mert forró a csók, a kitudja hányadik...

Oldalak