Karácsonyi csoda

Elizabethnek hívnak. Kislány koromban sokan mondták, hogy milyen szép nevem van, s hogy egy ilyen szép kislánnyal, akinek ilyen csodás a neve, biztosan különleges dolgok történnek. Valóban így volt. Csodás szüleim voltak, szerető testvérem Margaret, hűséges férjem, csodálatos három fiam, odaadó, megértő barátaim.

Karácsonykor a legnagyobb fiamnál gyűlt össze a nagy család. A húgom Margaret, én a papával (férjemmel) a másik két fiam és családja, no meg a hét unoka, - négy fiú és három lány.

Éppen ebédeltünk, amikor eszembe jutott, ami velem történt karácsonykor. Gondoltam, elmesélem az unokáimnak de majd csak vacsora után.

A gyerekek már alig várták, hogy kibonthassák az ajándékaikat. Emlékszem, ennyi idősen engem is mindig izgalommal töltött el ez a pillanat. Abban az időben mi fából készült jétékokat kaptunk és tükrös mézeskalácsot, aminek nagyon örültünk a testvéremmel.

Amikor az izgalom már alább hagyott, és mindenki megnyugodott, a kicsik is már eleget játszottak az ajándékokkal, odahívtam őket magamhoz.

- Gyerekek! Gyertek elmesélek nektek valamit!

Egy szóra körém gyűltek a szőnyegen, mint a kiscsibék én pedig tyúkanyónak éreztem magam.

A karácsonyfán az égők, mint sok pici csillagok pont úgy ragyogtak, mint akkor este fent az égen, réges-rég. Nagyon hideg tél volt. Szinte láttam magam előtt mindent, láttam magam kislányként.

- Nagyi! Nagyi! Mesélj! - szóltak rám az unokáim. Észre sem vettem, annyira elmerengtem.

Közben a nagyfiaim, menyeim, papa és a testvérem is odajöttek és leültek a karácsonyfa közelében lévő kanapéra és Ők is figyelmesen várták a történetet.

Majd elkezdtem mesélni:

- Szent este volt. Margarettel kibontottuk az ajándékainkat. Volt közte egy különös dolog. Egy agyag figura. Egy nagymamát formált meg. De mintha még nem lett volna eléggé kiégetve, mozgott, billegett a feje. Próbáltam visszaragasztani a még alakítható agyagot, de sehogy sem akart megállni, hiába simogattam a nyakát.

Nagyon elkeseredtem és sírni kezdtem. Amikor kinyitottam a szemem káprázatos fényességet láttam. De rájöttem, az a fényesség a könny volt a szememben mikor megcsillant a gyertyafényben. Ám amikor kitisztult minden előttem, azt a nagymamát láttam, amit a kis agyagfigura is ábrázolt.

Ősz haja kontyba fogva, ruháján kötény, orrán szemüveggel. Nem hittem a szememnek.

Édesanyám a konyhában volt, éppen az utolsó adag pogácsát vette ki a kemencéből. Rohantam oda hozzá.

- Édesanyám! Életre kelt az agyagfigura! - kiáltottam izgatottan, majd visszarohantam a nagymamához.

Édesanyám azonnal odasietett hozzánk. Én megkérdeztem a nagymamát, hogy mivel kínálhatnám meg. Mire Ő azt felelte, egy kis pogácsát szívesen megenne.

Aztán leültettük a karácsonyfánkhoz és megkérdeztük tőle, hogy került ide. Lassan beszélt. Elmesélte az életét a régi időkről, régi karácsonyokról, gyermekeiről.

Elég késő volt már, a nagymama még mindig mesélt. Én nagyon elálmosodtam és édesanyám ölében elaludtam.

Reggel, amikor felébredtem, keresni kezdtem a nagymamát, de már sehol sem találtam. Gondolkodtam csak egy álom volt. Nem is mertem megkérdezni sem édesapámat, sem édesanyámat, hogy igaz volt-e, hogy valaki itt járt-e nálunk, mert féltem, hogy háborodottnak fognak hinni.

Majd évekkel később, amikor már felnőttem, édesanyám megkérdezte tőlem ilyentájt, hogy emlékszem-e arra karácsonyra, amikor egy öreg néni jött hozzánk szent este.

-Persze, hogy emlékszem, de én azt hittem az csak egy álom volt. - válaszoltam

S folytatta:

- A néni egy öregotthonból szökött meg minden karácsony este. A gyerekei meghaltak, nem volt senkije, magányosnak érezte magát, és családban szerette volna tölteni a szent estét.

- De édesanyám! Ezt Ti honnan tudtátok meg? - kérdeztem
- Onnan édes fiam, hogy reggel, az újságban olvastuk, hogy egy öreg néni megszökött az Idősek otthonából. Mi visszavittük, szeretettel elbúcsúztunk Tőle. Ő nagyon köszönte a gyönyörű, szeretetben töltött estét, éjszakát.

Akkor döbbentem rá, hogy mégis valós volt a nagymama, nem csak álmodtam. Ez így volt akkor gyermekeim, ez volt az én karácsonyi csodám.

Erre a legnagyobb unokám így szólt hozzám:

- Nagyi! Mi vigyázunk rád! Nézd mennyien ülünk körbe, neked mindig lesz helyed nálam, vagy valamelyikünknél!

S én örömkönnyek között szorítottam magamhoz mind a hét unokámat.