Rezignációm
Beküldte Nagygyörgy Erzsébet - 2013, december 19 - 17:29Makrancos szavakat forralok ajkamon,
Makrancos szavakat forralok ajkamon,
Ezt a mantrát éretted mormolom,
hozzád lebbenti az isteni fény.
Varázsigém mosolyodat csalja,
most enyém e pillanattöredék.
Utazzunk vissza együtt a múltba,
s éljük át szerelmünk hevét újra.
Villódzó vágyrepeszek hullanak
reád, s én gyönyörködöm tebenned.
Édes arcod őrizem,
míg álompor szitál rád;
s néked lopom a csöndet,
hogy féltve ringasson el.
Ha majd jegesen fújnak
a dühödt téli szelek,
akkor terítem reád
szerelmem örök hitét.
Gyermekálmokat ringat a téli éjjel,
apró imák lebegnek szerte a széllel.
Magányos árvák remélnek meleg szobát,
s szívük titokban minden rosszat megbocsát.
Egyszerű vágyakat dédelgetnek belül,
apát kérnének, aki mesélni leül.
Bársonyos hangú szerető édesanyát,
s egy mindig mesélő igazi nagypapát.
Feledni kell a múlt hazug szavát,
feledni volna jó a rút jelent.
Uram, szelíd szavam suhan feléd,
s csitítanám a bűn fuvallatát.
Feledni volna jó a bús magányt,
letenni kéne terhem, Istenem.
Talán, ha mégse hurcolom tovább,
az ősi fény ragyogna körbe már.
Ha átüget szívemen a szerelem,
aprócska szikrák gyúlnak, s nincs kegyelem.
Illatodba kapaszkodom vágyódva,
s lebegve utazom illó álmodba.
Ha ajkunkra lopakodik a mámor,
én legyek akit érted nyilaz Ámor.
Most mellém simul lelked, hát ringatom,
idők végezetéig légy vigaszom.
A metronóm monoton hangja szól,
Veled ma szép a bűvös ősz,
s miénk e pillanat-varázs.
A Hold az égen imbolyog,
reánk kacsint a vén betyár.
Nekünk mesél a déli szél,
a Föld is andalogva jár.
Ezernyi fénybogár kereng,
s a végtelenbe útra kél.
Ne űzz, ne bánts gigászi szenvedély!
Fülembe cseng a hárfa húrja még.
Nekem mesél e dal, szívembe ég,
a Holdsugár kísér utamra majd.
Ha híven őrizem szemed színét,
varázsa mindörökre megmarad.
Miért szitál, ködöl reám a kín,
e méla est miért nekem sötét?
Apám cserillatú keze után vágyom,
a félmosolyra szájának szegletében.
Ha még rám emelné ezüstös-zöld szemét,
e cinkos pillanatban vele lehetnék.
Anyám hangján susognak a falevelek,
tüskés ágak szaggatják régi sebeim.
Arcvonásukat emlékekből rajzolom,
s lelkembe ég már, az örökké gyermeknek.
Ha fújdogál a huncut őszi szél,
a rőtre vált levél nekünk dalol.
Veled bolyongok én, miénk az est
avarba szórt szavam tiéd ma még...
A vágy, ha ránk simulna hagyd nekünk
a mámorát, hisz életünk rövid.
De sorsom útja véget ér ma már,
szerencsecsillagom leáldozott.
Szerelmet szeretnék néked vallani,
de íme apad a míves szófolyam,
ami benned szívvirágokat nyitna.
Mégse ily küszködést akarsz hallani,
korholom is magamat gyér szavamért.
Verseim selyemfonatú indáját
csalom elő, hogy ringasson féltőn.
A szerelem valami furcsa, kúszó fájdalom,
mely lelkedbe férkőzik, virágporos szárnyakon.
Szíved templomában bolyong, vergődik vészesen,
s minden pillanat-dobbanástól borzong végzeted.
Múltamból tehozzád futok, könnyed álmokat szősz,
sziromágyon ölellek , s körénk lopózik az ősz.
Foglyom e pillanat, könnyes szemedben csillanás,
varázslatos lényed csupán múló lét-villanás.
Baktatok, tócsákban hunyorgó csillagok között,
Ezüstfenyők suttogását hallgatom,
a múlt emléke csendesen rám szitál.
Simogat mézízű éjszakánk heve,
nélküled szekrényem is vádlóan kong.
Lelkem csontsivatagában bolyongok,
üldöz a félelem, mély barázdákat
szánt szívem kopár, szikes lejtőibe.
Képed hiába szorongatom, mint gyűrt
amulettet, s nincs miért őriznem.
Mint falevelet múló őszi pillanat,
körbeölellek kedvesem.
Pihegő testednek látványát kódolom,
vágyszikrád nekem csillogjon.
Lélegzésed hajnali hangjait gyűjtöm,
bőröd illata borzongat.
Rózsák esteli ringását adom néked,
s gyarló szívem lüktetését.
Nézd, hogy nélküled mivé lettem,
őrült tangót jártunk mi ketten.
Álmokkal kihímzett éjszakánk,
szerelem-lepelt terített ránk.
Vad vágyaink máglyáján égtünk,
tudtuk, egyszer ez lesz a végünk.
Halványuló látomás vagyok,
belül pirít a szégyen, sajog.
Hamvába hullt szerelmi lángunk,
kínzó múltunkért nem sóvárgunk.
Nem tangózom, nincs édes-kettes,
szívem bánatkövekkel terhes.
Íriszek selymes szirmaiba rejtelek,
lekésett szavak csüngenek ajkamon.
Párnámon keserű könnypacák terjednek,
szegényes számvetés készül irkámon.
Cseperedő esti homályba képzellek,
Szemének íriszébe nézve a múlt dalol,
munkás évek gördülnek le a hegyoldalon.
Gyermeki kacaj csendül a régi ház mögül,
apai lelkét a szeretet lengi körül.
Fáradt testben, égő szívvel kedvesét nézi,
közös boldogságukat vidáman idézi.
Gyorsan pergő életfilmje lassacskán megáll,
életünk rendezőjével a mennyekbe száll.
Szerettem hajad hullámzó moraját,
szíved vágyának vergődő sóhaját.
Aranyszirmú emlékek szitáltak ránk,
szivárványmágnes vonzotta össze szánk.
Piszok borította szerelmem álmát,