A Líra a
Közös
Álmunk;
Ez a mi
Külön
Világunk.
A kollektív tudattalan
Verseskönyve határtalan,
Ott élik át
Minden
Lelkek;
Isten is onnan szemelget.
Nem tárgyi, nem is alanyi,
Más világban él a gagyi.
A profán státuszköltészet
Oda soha el nem érhet.
Az Idő gyorsan eltemet
Rossz, öncélú szóvicceket,
Bugyuta jajongásokat,
Esztelen halálvágyakat,
Kopár halandzsa-szöveget,
Köldöknéző versezetet.
A Líra a
Közös
Álmunk;
Késő őszi özönvizek
Áztatnak régi
Elveket.
Virtuális vadon éled,
Bőgnek a rögeszme-rémek,
S ami a Kezdettől épül,
Atomokra esni készül.
Késő őszi özönvizek
Elmoshatják-e
A Hitet?
Hideg őszi eső szakad,
Profán látszatok romlanak,
De ami fontos, megmarad;
Akármilyen eső szakad...
Kopog az eső monoton,
De Isten még vállat se von.
Távolban a Régmúlt lebeg;
Késő őszi özönvizek.
Tél küszöbén, novemberben
Elgondolkodik az Isten.
Hiába ad ezer jelet
Arról, hogy
Mindenkit szeret?
Lenn profán lóversenypálya;
Hamis eszmék éjszakája...
Deres novemberi reggel;
Későn érő faj az ember,
Nem ismer már
Férfit, se
Nőt;
Áll az Isten hajadonfőtt...
Válaszút előtt
Az Ember;
Tél küszöbén,
Novemberben.
Késő őszi éjszakában
Árnyék a Hold udvarában.
Bágyadt minden csillagfüzér,
Szomorkodásra rá nem ér.
Több állása van a szélnek,
Ijesztgetésből nem él meg.
Izzadó homlokú napok
Gondos serege kanyarog
Hajnal és alkonyat között;
Fellegek a város fölött.
Isten az őszi esőben;
Van valami születőben...
Minden más, mint általában,
Késő őszi éjszakában.
Késő őszi lombhullásban
Isten jár
Idő-ruhában.
Csendes metamorfózisok
Türelmetlen hada topog.
Lombhullás,
Levélrengeteg;
Eltévedt idő csepereg,
Csüggedt profán eszme-sereg
Világba vetve ténfereg.
Bús november fuvolája,
Isten a fejét csóválja.
Biztos Hit,
Kétkedő tudás;
A mankó -
Az Átváltozás.
November misztériumát
Örök Hitek szelhetik át.
Késő őszi ég felettünk,
Isten sosem dönt helyettünk.
Ezer fényes suttogás van
A Jövendő csőre töltve,
A végzetre nyelvet öltve
Hatvanas korom dacára,
Mert a lelkem így kívánja.
Az arcomon mosoly játszik;
Van már terv, ha nem is látszik.
A kánon széklábat farag,
Fennkölt látszatok romlanak,
És a profán ostobaság
Terhétől remeg a világ.
A Jövendő csőre töltve,
Csüggedés akasztva szögre,
Semmit sem úgy, ahogy régen,
Most már egészen másképpen.
Fittyet hányva látszatokra,
Korokra és kánonokra,
Fittyet hányva jobbra, balra,
Nem jöttünk mi sehonnan se,
Hiába szól ezer mese
Az uráli őshazáról,
Itt születtünk,
Nem akárhol,
De hazátlan vándorlással,
Rablással, fosztogatással
Vádol a betolakodó,
Műanyag-mítosz alkotó.
Terület-prédáját félti,
Szándékosan félreérti
Az ősrégi emlékeket.
Ma még erőszakot tehet
Fals történelmet alkotván,
De már az ideje fogytán.
Nem jöttünk mi sehonnan se,
Honunk a Kárpát-medence,
S mióta a világ világ,
Sose láttunk másik
Hazát.
Őszutói meghitt ének;
Csillámlanak az
Emlékek.
Életünknek hosszabb fele
Már Egymásnak van
Szentelve.
Kint fut az Idő,
Eső,
Sár;
Bent Egymás szeretete vár.
Bennem élsz,
Én Benned élek;
Őszutói meghitt ének...
Első látásra kezdődött
Több mint harminc éve,
Első pillanatra tudtuk:
Nem lesz soha vége.
Első alkalommal szállt ránk,
A Szerelem-felhő,
Azóta is minden percünk
Olyan, mint az első.
Lett Otthon,
Két Gyermek,
Maradt
Szerelem és Béke;
Első látásra kezdődött
Több mint harminc éve.
Hatvankettedik évemben
Boldogan,
Istennel szemben.
Nyugodtan nézek az
Égre;
Több a munka,
Évről évre.
Anikóval
Együtt
Megyünk;
Míg vagyunk egymásnak,
Hiszünk.
Boldogan,
Istennek szemben;
Hatvankettedik évemben.
Nagy fekete turulmadár
A Kárpátok ormára száll.
Onnan soha el nem menne;
Látja még, aki hisz benne.
Madárszíve
Ritmusra ver;
Koronát csak ritkán visel.
Fenn a felhő ködgubát sző;
Alant hömpölyög az Idő.
Nagy fekete turulmadár
Az Idő-folyam felett száll.
Látott sokkal jobb időket;
Jobb Múltakat,
Jobb Jövőket.
Kárpátok alatt és fölött
Az Egész sokszor eltörött,
Mielőtt még önkényesen
Megjelent a történelem,
De a bajok tovaszálltak,
És a Részek
Összeálltak.
Fáradtsági fokozatok
Monoton esője kopog.
Novemberi lucsoktömeg
Áztatja az idegeket.
Múlt fantoma tűnik elő,
Ködben úszik jelen, jövő.
Függönymintás éjszakában
Isten áll esőkabátban.
Állandó buta zaj ropog;
Fáradtsági fokozatok.
Griffes-indás jó lovasok;
Sok kiszáradt szellemtorok...
Zárt ajtó,
Beletört kilincs;
Igazából még nevük sincs.
Hungárok vagy onogurok?
Vagy egyik sem?
Tán magyarok?
Egykor tán szerelmek, vágyak,
Mára csupán néma tárgyak.
Griffes-indás jó lovasok;
Innen el nem távoztatok.
Milyen ételt szerettetek?
Milyen nyelven beszéltetek?
Egykor jurta, lódobogás;
Mára:
Kettős honfoglalás.
Holt vállatokon cipeltek
Egy híres, szép elméletet,
Evilath szent öröksége
A Lelkünkbe van letéve.
Békét.
Szeretetet
Adni;
Fennmaradni,
Megmaradni.
Amit kaptunk, visszük tovább,
Utódainknak adjuk át.
Magyar Jövő,
Remény,
Béke;
Ez Evilath öröksége.
Kis ladik Idő-folyamon,
Fodrozódó vén habokon
Több mint hatvan esztendeje,
Mögötte az Idő fele.
Távol jobbtól, távol baltól,
Távol minden vészes parttól.
Balról veszedelem, halál,
Ott csak varjak serege jár.
Teoretikus boldogság
Nyomában támad pusztaság...
A bal parton nincsen élet,
Műanyag mocsárvidékek,
Lila utópia-mocsár,
Halott lapály, fekete sár.
A baloldal halált lehel,
Távolságot tartani kell.
Távol jobbtól, távol baltól,
A Boldogasszony oltára
Híveit tán ma is várja
Téres Kárpát-medencében,
Éppen úgy, mint
Egykor,
Régen.
Múlt szelei halkan fújnak,
Régi hitek megújulnak.
Összeforr az oldott kéve,
Ezredévről
Ezredévre.
Téres Kárpát-medencében
Isten áldotta vidéken,
Ki tudja, hány ezredéve
Él a Boldogasszony népe.
Hódítók jöttek és mentek,
Gyilkosokból lettek szentek,
Hatalmak váltak hamuvá,
Régészeti kultúrákká,
De a csöndes munka népe
A Líra maga az
Élet;
Semmi-ködbe sose téved.
Lelke a
Ritmus,
A mozgás;
Alapja a
Szívdobogás.
Végső rémeket sose lát,
Tudja, hogy mindig van tovább.
A szándéka mindig tiszta,
Csak ad, semmit nem vesz vissza.
Nem alkuszik hatalommal,
Se pénzzel, se hivatallal.
Nem néz divat-poétikát,
Álisteneket nem imád.
Napról napra újra éled,
A Líra maga
Az Élet.
Isten nem kezd kampányokba,
Egyetlen pártnak sem tagja.
Médiából nem szónokol,
Bankszámlája nincsen sehol.
Ha nevét hiába veszik,
Nem büntet,
Csak emlékezik.
Nem tartozik,
Nem követel,
Nem zár be,
Árat sem emel.
Profitot az ördög ismer,
A Teremtéshez Lélek kell.
Isten nem kezd kampányokba,
Csupán a kezünket fogja.
A Kollektív Tudattalan
Évszázadokon átsuhan,
Fényruháját sose váltja,
Csupán Isten szeme látja.
Lelkünk lelke Neki üzen,
S az Időn túl benne pihen.
Vagyunk a Nagy Tudattalan;
Senki sem, de mindannyian.
Trónol az Öröklét hegyén,
Gazdagítja minden
Egyén.
Isten
És mi
Mindannyian;
A Kollektív Tudattalan.
Október végi csendélet;
Múlt helyébe
Jövő éled.
Számítógépem "lapjain"
Szaporodnak a soraim.
Araszolgat szép csendesen
A hetedik évtizedem.
Egyszer a
Kapun átlépek,
S más alakban visszatérek
Egy másik
Életre készen,
Vagy tán egészen másképpen...
Örök körforgás az Élet;
Október végi csendélet.