Még vagy nekem;
Még létünk végleges,
Még rám nevetsz,
Még élni érdemes;
Még mosolyodban alszom el,
Még
Élni
S félni kell.
——–
Még vagy nekem,
Még él a vén Idő,
Még itt vagy, még van jelen,
Lesz jövő,
Míg a Kezedre ébredek,
Addig
Még felkelek.
——–
Még vagy nekem.
Még én Neked vagyok,
Még vannak
Csókok
Vannak
Sóhajok;
Szivárog ezer mendemonda,
Hogy megint véged van, magyar,
Jövőd gigáját elmetélték,
S a feledés majd betakar.
Alantas férgek fogtak össze,
S a nemzethalál vár reád,
Elhiszem, hogy kirabolhatnak,
De hogy’ lophatnák el a Dunát?
——-
Hogy kiknek kéne ezen ország,
Hogy milyen összeesküvés,
Ékeket vernek gyökeredbe,
S a torkodon meg ott a kés.
Én elhiszem, hogy kiürítjük
Mit kíván hétköznap a nemzet?
Hát színjátékot és zenét,
És ballag már a teátrumba
Úri és póri Kecskemét.
—–
Jutalomjátékot kapott ma
Egy vékonydongájú színész,
Vajon mint fog bukfencet vetni?
Túl gyáva lesz, vagy túl merész?
——-
Döbbenten néz a sok filiszter,
Nincs semmi maszk, és semmi kóc,
Nincs semmi földön járó tréfa,
Ez filozófus, vagy bohóc?
——-
Bezzeg a karzat, a diákság
Teli torokból ünnepel,
Ha az Idő visszafelé szállna,
Minden izmus a fejére állna,
Ideológia szélbe veszne,
Kiderülne, van-e tisztes eszme.
——–
Ha az Idő hátrafelé menne,
Darwin majmából ember lehetne,
Minden öltöny vásárfiát venne,
S a szkepticizmus daliás lenne.
——-
Ha az Idő visszafelé menne,
Dohos paróka is csodát tenne,
Pénzszörnyeteg jégkorszakot enne,
A determinizmus hová lenne?
Nem az a szép,
Amikor éppen győz a túlerő,
És meghitt vágyra
Tűzesőben hull a szemfedő;
De szép, mikor az akarat
Végül
Ellenszegül,
S a mégis szent búvópatakja
Folyammá terül.
———
Nem az a szép,
Amit harsogva szór a média,
És amitől eretnekség
Minden szimfónia,
De szép, mikor az akarat
Nyugodt
És hallgatag,
És zöld pázsittá változik
A lelki sivatag.
———–
Ha ott Fenn valakinek
Lenne egy csöpp esze,
Dolgos keze,
Vagy tiszta notesze…
Még nem kellene…
Hóban, verítékben csontig ázni,
Hullámvasút tetejére mászni,
Ahol érik
A Harag,
S alázuhanni,
Mint egy
Kődarab.
Ha ott Fenn valakiben
Lenne jóindulat,
Csepp jó szándék,
Segítő akarat…
Még nem kellene…
Tovább élnének a holnapi holtak,
S a szépségtől, jó kedvtől megraboltak,
A Végtelen?
Talán
Lapos koszorú Isten homlokán;
Darócból vágott bú-eloszlató,
Hogy ne sírhasson a Mindenható…
——-
A Végtelen?
Talán
Álmokban elszórt folyondár csupán,
Csillagokból szőtt vén álom-való.
És végigálmodva eldobható…
—————
A Végtelen?
Talán
Játékos dísz a Halál oszlopán,
Nagy kényelmes koporsó-takaró,
S az örök sírban raktározható…
———-
A Végtelen
Talán
“Potomság!” – mondta egykoron Petőfi
Midőn a híd korlátjánál megállt,
Nem félte, s nem becsülte a halált,
S a rossz fapadozat
Sírva nyögött fel a talpa alatt.
——————-
“Világba vetve” – Heidegger szerint,
Semmi okán a Mindenségbe fűzve,
Egy holt isten tekintetétől űzve,
S a céltalan világ
Csendben tűri a lélek nyomorát.
—————
“Szegény Yorick!” – többet Hamlet se tud,
Ha élnem kell,
Hogy élj tovább,
Ne add alább,
Nem is adod,
Tudom,
Ha folytatod,
Hát mit tehetnék,
Én is folytatom.
Ha élnem kell,
Hogy élj tovább,
Ha még mindig
Vannak csodák,
Egymásba
Bújni kell,
Ha dörömböl
A külvilág,
Hadd menjen
Búsan el.
Ha élnem kell,
Hogy élj tovább,
Hát élek,
Nem adod alább,
Így gombolyítja
Fonalát
Télen át
És nyáron át,
A jelen, mint szikkadt, száraz kenyér,
Töredezik,
Repedezik,
S mint kihajított, rossz szalámivég;
Romlik a város,
Pusztul a vidék,
Ripacskodik a pénzes söpredék,
Habár az erdőt tavasz koronázza,
Düledezik a becsület háza,
S a gazdának
Égig ér a láza….
—————————
Miért is?
Eljön a tavasz
Úgyis.
Jövőre is.
Ha más nem lesz, terem majd marharépa,
S a sírokon akad majd
Margaréta.
——————————
(Mivelhogy bordalt és sördalt éppen eleget írtak már, kóladalt kevesebbet.)
————————–
Buborékos barna nedű,
Édes vagy, és nem keserű.
—————-
Reggel ötkor botorkálva
Téged töltelek pohárba,
—————–
Napközben, ha szomjas vagyok,
Általában Rád gondolok,
—————————
Este, mihelyt megérkezem,
Általában Neked esem,
———————–
Mint mások az ásványvizet,
Hurcolok Belőled tizet,
——————–
Ha szomjas vagyok, nem elég,
Mint csupasz hegygerinc a fenyőfákra,
Vágyunk az égi szent harmóniára;
Nem luxuscikk, mint méregdrága kelme,
Jár az nekünk, mint Asszonyunk szerelme.
Tapintanunk kell örömöt, csodát,
Mint Kedvesünk Testének bársonyát,
S mint hóvirág az egyetlen tavaszt,
Megérezzük, ha jön, ha dalt fakaszt.
És nem baj, ha kint a világ, a kajla,
Unalmas őrültségeit szavalja,
Ha nyikorog a pénz, s a többi bálvány,
Mint fukarságból szőtt hamis szivárvány;
Bár azt hiszi, hogy föld meg ég fia;
Mondják: megkurtítanak egypár nagy jövedelmet;
Én, balek, elhihetem, mert itt senki se lop.
Csúf nő, kártékony, buta, senki se lett szeretője;
Bezzeg a munkahelyen mégiscsak dirigál.
Rajtaütéssel jött el hozzánk bajt szimatolni;
S mert azt mégsem lelt, bús képpel tovatűnt.
Sok művészeti iskola nem kell, fő a csavargás;
Húsz év múlva talán lesz majd börtön elég!
Fennkölt versben az égbe ragadta a hölgyet a költő,
S fél év múlva a nő lódoktor neje lett!
Én is aranypolgár lennék örömest, ha tehetném;
Polgár tán lehetek, ám aranyam sose lesz!
Rázta farát Jánosnak a lány, mint kanca a turfon;
Most János lót-fut, s ágyban tesped a nő.
Nemzeti nagylétünknek volt néhány temetője;
Ámde a bölcsőjét régészek se lelik.