hubart blogja

(fordítás)

Lehet kevély a csillagok kegyeltje,
hadd birtokoljon rangot és nevet,
személyemet nem érte ily szerencse, 
de boldogítja mégis élvezet.

Viruljanak, kik úr kegyére szoktak,
akár a napra forduló virág,
de dölyfe sárba, sírba hull azoknak,
mihelyt a zsarnok éj nyakukra hág.

A harc vitéze mindhiába győzött
ezerszer, végül ágyútöltelék;
a sírja néma, nincs felőle gőzöd,
a hír, az érdem elfeledve rég.

De én szeretlek, és szeretsz te engem,
megőrzöl, és megőrizlek szívemben.

És sz eredeti: 

(fordítás)

Elrontja mondatát a rossz statiszta,
ki félve játszik fenn a színpadon,
avagy talán dühöngve mondja vissza
a gyenge szívét csapva úgy agyon.

Hát így feledtem félelemből én
a szép szerelmi rítus csínjait,
s a túlhevített szenvedély ölén
tanácstalan vagyok, habozva itt.

E könyv legyen tehát a szónokom,
a hű kebel ma némaságba’ pang,
a vers szerelmet esd olyan fokon,
hogy arra már nem képes úgy a hang.

Tiéd lesz így a szó, ha cseng, ha nem,
a fül dologtalan, de hall a szem!

Farsangnak havában rövidül az éjjel,
árnyát csibész szelek lopkodják szeszéllyel.

Farsangnak havában az idő még kába,
de egy szikra fényt gyújt már az éjszakába.

Farsangnak havában  a vágy tüzet érez,
a múlt zsibbadt köde lassan semmivé lesz.

Farsangnak havában a perc jobban pereg,
reményekkel telve pezsdülnek az erek.

Farsangnak havában  tobzódni még nem mer,
de már szűz barkáról álmodik az ember.

Kinyitva a világ sok titka,
emberke fogant a lombikba’!

Mi várja a Földön? Nem kevés
probléma, erőszak, szenvedés.

A Mammon irányít, pénz vezet,
felemészt a hamis élvezet.

Szövetség árul el, írt liga,
féreg fúr, cselszövés, intrika.

Becsvágy és hatalom csal tőrbe,
nem lesz már egyenes a görbe!

Te  szegény, itt csak a baj fogad.
Klónozzunk hát inkább majmokat:
nézzünk a tükörbe!

Dekadens pátosza émelyít,
kódokkal van minden vers tele,
nincs ritmus, holt sorok rímeit
elfújta a század nyers szele.

Úgy tűnik, szúrta a nagybetű
a vaksi váteszek mord szemét,
s a vessző, az ezeréletű
meg a pont: légypiszok, szórt szemét.

Űzz csúfot a nyelvből kiskomám,
vesd tűzre, hadd égjen lobogva,
divat lett a kánon kéznyomán,
halandzsa hat ma a  sznobokra!

Magyar szó új sarját ne keresd,
elnyelte a pesti puszta rég,
aki ma  szépségért esdve esd,
annak az útszéli dudva ég.

Gyémánt a föld, sok-sok karát. 
szívom porát, nyelem sarát;
kemény szívem kvarcként rezeg, 
míg magam is gyémánt leszek. 

A sok levél a fák alatt alél,
a fagykirály naponta rajta rág.
Goromba szerzet ő, a gyomra tág,
unatkozik, s e passziónak él. 

Ma még kivár a jó, a zsenge ág, 
de hogyha majd türelme véget ér, 
pezsegve lázad akkor itt a vér, 
s hatalma szírtkemény jegekbe vág. 

Szerelmek illatán, a flaszteren 

(Shakespeare 6. szonett - fordítás)

Ne hagyd, ne még megölni szép nyarad
a tél kezétől így idő előtt;
a párlatába sűrített zamat
eltarsolyozva őriz új erőt.

És kölcsönadni nem tilos dolog,
adósod érte boldogan fizet;
ha nincs utód, a tőke nem forog,
magad helyett nevelj akár tízet!

Nincs trafipax, pihen a drón,
nem kell őrszem, csendes a gát,
hivatal sem töri magát,
ma nem agyal újabb adón,
harácson.

Zárva vannak most a boltok,
elcsitult az utcalárma,
csak a templomajtó vár ma:
itt van már a békés, boldog
karácsony.

A kántálók, mint egykoron
örvendenek a kisdednek,
mások meg csak melegednek,
csámcsognak, mint disznótoron,
mákos bejglin, nohaboron,
kalácson.

(Shakespeare 2. szonett – fordítás)

Az arcodon ma negyven év nyoma,
s a szarkaláb a bőrön árkot ás,
a test, a lélek ócska temploma,
mohos falán megült a hervadás.

Szemedbe néz egy jámbor ismerős,
kutatva, hol maradt a régi báj,
s te rejtenéd, de héja már redős,
takarni sem tudod, hogy égni fáj.

Az ősz, mint egy kutyakölyök
lábainknál hempereg,
egy fuvallat áthömpölyög:
jönnek a zord „emberek”.

Szeptember sok esőt hozott,
s mert a lomb már rossz kóber,
amit a szűcs nem foltozott,
hát megázott október!

November dúlt dideregve,
ám december jó ember,
azt fütyöli a berekbe’:
nem fázik a hóember! 

A benti fény szatén,
de már nem álmodom
lidércnyomásra rosszat én,
ma félni sincs okom.

Kitárom ablakom,
akár a Bibliát,
a testi-lelki abrakon
nyerek szentenciát.

A nap nevetve süt,
az arca oly vidám,
a szürke földre hint derűt
az égi szőrszitán.

Ma csak szerencse ér,
az élet oly csodás,
a munkakedv a szent kenyér,
a fény az áldomás.

Égi Szem, Te légy az égiszem!
Nélküled csak egy bús vak vagyok.
Vigyázod lépteim – én hiszem –,
s érzem, hogy éjjel is nap ragyog.

Csintalan lányokon tüllruha
lebben így, míg a láb megremeg,
úgy vagyunk áldásos és puha
fényedben tétova porszemek.

Régi álom, jó barátom, 
akit a hű múzsa kedvel 
tüzet szíthat holt zsaráton 
egy pohárka szőlőnedvvel.

Mint a gyertya bezárt szobán, 
úgy hamvadt el ifjúkorom, 
melengető emlék nyomán 
nem száll füst, nem pereg korom.

A nagy, régi, sárgult napló 
bús lapjai megritkultak, 
szétmállott, mint ázott tapló 
krónikája a régmúltnak.

(Erdélyben)

Dagasztóteknőben szép álmok ringattak, 
csonttá száradt kovász volt ott a ciráda, 
egyszerű gyermekként úgy éltem, mint gazdag 
kertészetnek gonddal istápolt virága.

Régóta rója már útjait, 
a pálya holt sima, nem rögös. 
Ki tudja mikor lesz újra itt, 
kíváncsi szerzet az üstökös!

Látja, hogy mocsokkal telt a Föld, 
felméri egy röpke perc alatt, 
e szennyes világra nyelvet ölt, 
s mint gyerek, borzongva elszalad.

Titkukkal vonzzák a csillagok, 
ellobban lassan a lenge láng, 
toporgunk, mind itt lent, mint vakok, 
ezüstjét miért is  szórta ránk?

(Feleségemnek)

Kis flörtnek indult az egész, 
úgy szép a játék, ha merész. 
De szenvedély lett, kőkemény, 
pedig csak álmot szőttem én.

Vártam a jöttöd, mint gyerek, 
bár tudtam, csodák nincsenek. 
Ám percre perc múlt, s mint vonat, 
robogva hozta titkodat.

Süt a nap, vagy hull az eső, 
toppon van a haszonleső. 
Ha a szintet megugorja, 
mindegy, hogy ki fia, borja.

De ha lusta, irigy kutya, 
lehet akár retyerutya, 
kerüld ki a senkiházit, 
mert ellened lázad, lázít.

Potyaleső, mindig ott van  
halászni a zavarosban, 
gondolva, hogy ez a piár 
neki mindenképpen kijár.

Csúcsokra a hős egymaga tör – 
verstant nem forgat az amatőr! 
Ritmust és rímet blindre szabdal, 
életlen karddal, vaskalappal.

A holdra figyel, nem a napra, 
vaksötétben is tollra kapva, 
és csúszik, mászik firhang után, 
falba ütközve jajdul sután.

Vegyék már észre mások, lássák, 
szent alkotói láz e válság!
Hogyha bírálják? Sértik vérig, 
de elkönyveli, ha dicsérik.

Én legyek püspök? – motyogta Márton – 
Méltatlan vagyok, erre Uram! 
Kardomat barbár vérébe mártom, 
lelkemnek üdve árnyba zuhan.

Bízzanak meg egy bűntelen lelket, 
aki a dolgát úgy végzi majd, 
koldusként böjtöl, álmot nem kerget, 
érdekből soha nem csinál bajt.

Ludam óljában most elrejtőzöm, 
amíg ott bent a konvent zabál, 
vén a bizottság, keresni győzzön, 
napestig engem meg se talál.