A harmadik háború

Az ismerős hang a zsigereiben visszhangzott...

Repülők rémítő hangja keveredett el a szirénák zajával és némi emberi nyögés vegyült a káoszba.

Ma időben leért a rejtekhelyre, ajtaja sötéten ásítozott előtte a folyosó végén. Mindig egy óriás szájához hasonlította, ahogyan meglátta maga előtt tátongani a hatalmas vasajtót. Jól bezárta és eltorlaszolta egy szekrénnyel, dobozokkal, arra az esetre, ha megint rá akarnák törni az ajtót, mint legutóbb. Az előző háborúnál rátörtek, és erőszakkal kirángatták a fájdalmakkal tűzdelt valóságba...

Nina kicsit összébb húzta magán a vastag takarót, amit már előre betárolt arra az esetre, ha újra eljön az idő és menekülnie kell.

Már nem félt csak kicsit összerezzent, ahogy megint meghallotta a szirénák hangját, átvillant az agyán hirtelen a gondolat, hogy ezt talán nemcsak a város, hanem az egész, „rohadt” világon hallják...

Rohadt világ ez, már régen megfogalmazódott benne a lesújtó ítélet, de a kiutat mégsem látta belőle. Felfogni tán felfogta, miért vannak a háborúk, de érteni nem értette.

Homlokán kiütközött a hideg veríték, és a félelem szagát a nyirkos pincefal megtöbbszörözve verte vissza. A zajokra időnként önkéntelenül összerándult, üresen háborgó gyomra csak fokozta a fizikai, mentális kínjait.

Némi élelem is akadt a láda alján, konzervek lapultak csendesen a szabadság reményében.

A keksz csomagolásával eléggé nagy zajt csapott a hirtelen fellépő, alattomos csendben, szinte belefájdult a füle, koponyája a tompa némaságba, ami nem annyira a végét jelezte valaminek, hanem inkább, vészjósló volt. Valami készült odakint... valami rossz.

A zsigereiben érezte, tudta, most a bombák jönnek, természetellenes fényükkel bevilágítják a rémülten rettegő, rezgő ablaktáblájú házakat és a földön remegő, barna földrögöket.

Azután jönnek a rengéshullámok, a mennyezetről potyognak a vakolatdarabkák, s néha egy-egy tégla koppanását nyelik el a dobozok tornyai.

Szóval eléggé para ez a helyzet, pláne így szülők nélkül, anya nélkül átélni egy ilyen aggasztó szörnyűséget. Most áthullámzott rajta egy kósza gondolat, kezd hozzászokni a háborúkhoz, de azt bizonyosan tudta, nem kellene ezt megszokni, nem szabadna, túl veszélyes.

Az egész életét, veszélyekkel, problémákkal tarkított szerencsétlenségnek tartotta. Mások akarták neki megmondani, mikor, mit kell tennie, de legtöbbször valami mindig félresiklott, s azután jöttek ezek a „fura” háborúk, az elsőnél még apró gyermek volt, ártatlan szemekkel. Azokkal a földöntúlian kék szemeivel, értetlenül nézte a jelenetet, amint megjelenik néhány ember és elviszik az otthonából.

Akkor még nem tudta, az ő érdekében történt az intézkedés a gyámügyesek részéről, az életét mentették akkor, a felelőtlen szülei karmaiból menekítették ki. Évek kellettek ahhoz, hogy feldolgozhassa azt, ami történt vele, no meg egy dilidoki. Saját bejáratú agyturkásza volt, aki minden alkalommal úgy tett, mintha érdekelné a sorsa, „ő” nem tudhatta, mi zajlik le benne, legbelül, hogy is tudná, nem ő élte, éli át nap, mint nap ezt a keservet.

A tanárok a háta mögött, úgy hívták: az „Istenverése”...

Már megszokta a magányt, vagy azt hitte megszokható, de megtanulta, hogyan kell észrevétlen maradni a tömegben, úgy járt-kelt, mintha nem is létezne, láthatatlanul...

A második háború két éve jött el az életébe, azon a ködös reggelen, amikor a nevelőszülők visszahozták ide, mondván nem váltotta be az álmaikat, rossz gyerek volt, tehát kidobták az életükből, mint a rongybabát a vonatablakon.

Két éve, nyikorgó tankok dübörgését hallotta, amint autókat roppantanak össze, roppant nagy erejükkel, minden vas, vagy földdarab felnyögött, amire rátették lánctalpaikat a rusnya jószágok. A fél várost letarolták az egy hét alatt, mialatt ő, bujdosott egy üres tanya melléképületében.

A konyhából sebtiben összekapkodott élelemmel és vízzel épphogy kihúzta a támadás végéig.

És most itt van ez a harmadik háború, már kezdi unni a bujdosást, belefáradt. Lehet, hogy ki kéne másznia innen és lesz, ami lesz, sok mindent túlélt már, talán ezt is. Ma jöttek volna érte az új „szülei”, ha nem tör ki a háború. Nem akart egy újabb csalódást, keserűséget érezni, hogy megint visszahozzák ide, mit egy levitézlett katonát, aki már semmire sem jó, vagy nem is volt. Értelmetlen az élete.

A kosztolni valója alaposan megfogyatkozott, talán kevés élelmet halmozott fel a háború idejére, vagy ez a harc, most tovább tartott. Már éppen ki akart törni, amikor dörömböltek a vasajtón...Nem visztek el! Nem akarom! — mondogatta magában, de inkább csendes sikoltás volt ez.

Már késő. Vasvágóval kimartak egy darabot az ajtó közepéből és már bent is voltak. Vége mindennek.

Most nem a nyomozók jöttek először be, hanem, Elly a pszichiátere.

Kérdések voltak fáradt tekintetében, meg némi aggodalom, vagy valami hasonló. Lehet, hogy mégiscsak vannak érzelmei ennek a mindig hűvös, mindig kimért, merev tartású nőnek? Talán még könnyeket is látott suttyomban legördülni a kimerült asszony fiatalos, ámde gondterhelt arcán. Ő harminckilenc éves, én tizenhárom leszek... remek párosítás, anyám lehetne, néha úgy is viselkedik. Remek. Tehát, úgysem ért meg, senki sem érthet.

— Nina! Istenem! De aggódtunk érted! Miért kellett ez megint?

— Nem hiányzok én senkinek — mondta dacosan.

— Miért mondod ezt? Hiszen tudod jól, napok óta téged keres mindenki.

— Eljöttek értem? — kérdezte rezignáltan. — Vagy már elfelejtettek ezek is?

— Gyere Nina! Van egy meglepetésem a számodra — szólt Elly.

— Még hogy meglepetés — dörmögött magában Nina, de azért elindult fölfelé a lépcsőn. A külvilágra érve, hunyorgott kissé, mert a Nap a szemébe sütött.

A gyermekotthon minden lakója az udvaron zsizsegett, őket figyelték, szemmel kísérték, míg beértek Elly, meg ő az igazgatói irodába.

Az igazgató morcos arccal figyelte minden rezdülését, bár gyűlt benne a harag, de mégis inkább „moderato” módon szólalt meg.

— Nina, na végre! Megtaláltuk számodra az ideális helyet, szülőt.

— Kik voltak azok a „bátrak” megint, akik egy ilyen problémás gyerekre vágytak? — csúszott ki a száján a pimasz mondat.

— Na, ne légy már ilyen hitetlen, miért ne akarna téged bárki is? Hiszen amúgy rendes leány vagy te, ha éppen nem vagy az engedetlen korszakodban — kacarászott kedélyesen, vagy zavarában az igazgató.

— És hol vannak a nevelőszülők? Elrejtették előlem? — szólt a lány, miközben az ajtót figyelte tekintetével.

— Nem nevelő szüleid lesznek.

— Hanem? — kérdezte idegesen.

— Hát, egy kedves, ismerős asszony fogad téged örökbe — közölte az igazgató és széles mosolya körbetáncolt az amúgy igen komor hangulatú szobán.

— És Ki az? Ne feszegessék az idegrendszerem húrjait!

— Én fogadlak örökbe, drága Nina...— mondta Elly izgatottan.

— Te? Miért? — buggyant ki száján a kérdés Ninának.

— Mert mindig is szerettelek, csak eddig az anyagi helyzetem nem engedte meg, hogy magamhoz vegyelek — nézett rá reménykedő tekintettel Elly. — Na mit szólsz? Elfogadsz? — rebbent Nina felé a kérdés.

Valami remény csillant fel legbelül és rengeteg kérdés, amire nem tudta még a megfelelő válaszokat a lány. De majd lesznek válaszok...

— Nina, nem lesz több háború! — szólt Elly. — Béke lesz örökre, velem. Nem kell mostantól azt képzelned, hogy háború van, mert itt leszünk egymásnak, mi ketten. Szeretetben élhetünk az idők végezetéig, amíg a világ, világ — mondta Elly.

Valóban béke ereszkedett abban a megfogalmazhatatlanul idilli pillanatban az apró irodára, a Földre, a lányra, Ellyre. Karjuk összefonódott szorosan, kibonthatatlanul, mint az erős szőlőinda fonatai.

Vége