Zaklatott álmok

Egyre gyakrabban álmodom rútat:
bűzölgő iszap ölel körül,
vergődő testem küzd egyedül.
A kénes gőzben fuldokló tudat

iszonytól rángva még menekül,
ha megadja magát, pőrén futhat,
vesszőfutásán a rút csak mulat,
őt foszló erkölcs rágja belül.

Napok súlyától az éj sem adhat
üdítő álmot, puha nyugalmat;
zaklatott szívtől dobol a vér.

Összetört jövő vérzik a mában,
reszkető kezek óvják kínjában;
emelik, amíg elmékbe ér.