Születésnapomra

Vénülök, testemben fogytán a maradék erő, hallgatok,
csak lelkem sokasodik, emlékek tárháza pókháló alatt.
Az ősidő köszön vissza rám, valahol ott bandukolok,
sőt teremtek. Álmaimban még hegyeket lépek át,
meztelen talpam alatt sziklák omlanak a mélybe, de már
nem érdekel.

Bogozom volt létezésem, még álmodok, álmomban varázsolok.
Virágszőnyeget terítek eléd, színezem a napod, súgom álmod.
Tenyeremmel tengerárt simítok szelíd, lágy hullámokká,
de ez már talán csak a reinkarnáció dé-en-es láncának
tükröződése, vagy egy vaskos hazugság - és nincs tovább.
Nem érdekel.

Éjek, napok borulnak össze, s a káoszban én akarok uralkodni,
mindenen nevetni - egy maszk alatt, mert prédának adni
magam, mégsem teszem. Mosatlan, szuvas fogak ne tépjenek,
mocskos tenyerek ne üssenek, elmeháborodott egók kerüljenek,
bár az is lehet, hogy nekem kellene a flepnit kiragasztani.
Nem érdekel.

Ami szép volt, az hűtlen szeretőként elhagyott. A széttárt
combok bezáródtak, mellek apadtak maradékra, aki rám várt,
most már húzhat sorszámot máshová, bár még ne sirassatok.
A könny amúgy sem fénylik a vibráló csillagok között.
Ott valahol elindult a vég már, menny a pokollal ütközött.
Nem érdekel.

Visszaszámolok, húzom az időt, nehéz lelépni a színpadról.
Voltak jó "szerepek", de súlyos bukások után a záptojások
is záporoztak a karzatról. A múlt századi blokkoló kártyámra
húzom a nyikorgó kart, műszakom végét jelzi az utolsó számsor.
Lelkem az ördögnek ajánlom, és azt kérem, hogy fejfámon
ne legyen se írás, se szám - fogadj magadba örök álom.