Szív nélkül

Ha fájna még az érzés, hogy itt vagy oly közel
a tél hideg fagyával felköszöntenélek.
S bár az a nap talán már sohasem jön el,
lesz még alkalom, hogy napsütésben égek.

Lesz még oly tavasz mely elhozza az álmot,
és tél örök fagyába bújik az emlékezet.
Lesz talán oly érzés mely elfújja a lángot,
hinni azt az életet mi nem csak képzelet.

Feledni mind a múltat, azt mi benne szép volt,
annak lenni aki csak a pillanatnak él.
Az őrület határán elűzni ezt a tébolyt,
mely a valóságnak az árnyékában ég.

Letörölni a könnyet, letenni a tollat,
tűzbe dobni mind a verseskönyveket,
nem szívdobogva várni, hogy mit hoz majd a holnap,
nem sírni vissza azt mi végleg elveszett.

Szív nélkül szeretni, bárkit átölelni,
becsapni azt, aki engem megszeret.
A vágyak tengerében múltakat temetni,
szerelmet hazudni... De jaj! Azt nem lehet!

A tüzet nem lehet eloltani a lánggal
de át lehet repülni a szellő szárnyain.
Vad viharokban harcoltam az árral,
s most óceánok mélyén hevernek romjaim.