Szerelmes levél

Mióta nem láttalak,
az újra és újra vetett földek melegén
csak az összeölelkezett rögök bújnak meg szelíden.
Nehéz ekékkel hasogatott évek barázdáin
varjakat teremt az emlékezés,
és még mindig nem mondtam el Neked
a kimondhatatlan egyszerűt,
mert semmit sem kell mondani,
ha ajkamra visszavarrt mosoly fényeit
homlokodra lehelve, szótlanság gyönyörén
örvendező való simul a csöndbe,
s mint visszatérő madarak az égi ajándékot,
úgy kéri a végtelenséget kívánó pillanat,
hogy az egymás szeméből visszamosolygó tekintet csilláma
ragyogja vállunkra hasaló esték megfogant ölelését.

El sem hiszed, ünnepi ruhába öltözöm,
mikor eléd ejtem alázat húrjain hangolt szavaim
annyit meggondolt betűit így, rímtelenül,
mert kevés a szenvedés még,
hogy az elme párhuzamán együtt hintázzon az ízes szó,
s a Téged dédelgető, szorgos gondolat.

Nyakkendőm görcsét igazítva nézek ezüstvérű üveglapba,
s nem látom magam, nem hasonlítok sem magamra, sem senkire,
mert Te mosolyogsz vissza, s már tudom,
miért simogattam annyit azt a haszontalan tükröt betegen,
verejtékező tenyérrel, és tudom,
olyankor ujjaink találkoztak össze a mindenség küszöbén,
de nem jöttél el, pedig fehér, tiszta ingemmel takartam
mellkasom lüktetését, nehogy megijedj, Kedves,
és anyám (legszebb ünnepre félretett) terítőjével fedtem
az asztal gyalult lapját, lásd, mennyire tisztán szeretlek.

Vedd le rólam korbácsolt évek rozsdás bilincsét,
szaggasd le a prémkabátos világ lakkos gombjait,
mert tavak tükrein reszkető csillagok fényeit kapdosom,
s mint a bolondok, karcolok szíveket csendes fodraira, nélküled!

Nem szólsz, mit is mondanál...
S Én mit adhatnék Neked álmatlan éjszakák
füstszagú zavarán teremtett verseken kívül?
Az sem az Enyém, Te adtál tollat kezembe,
mikor könyvekkel megrakott táskád cipelve kisértelek
kikövezett utak szegletén, s hóval borított bokrok ágain
összekoccanó jégcsapok csengését hasonlítottam csókjainkhoz,
s ezer ölelés hevén láttam, hogy olvad le a rejtőzködő nyugalom
deres szürkesége a fénytelen egek feszes pántjairól,
s hull alá a talpunktól ropogó hókupacok érintetlen kristályaira.
S nem vetted észre, míg búcsúzón lépsz a meleg buszra,
magamba szívtam illatod, hogy akkor is megmaradj Nekem,
mikor nem játszhatok felém intő, édes ujjaiddal,
s nem meríthetem vigyázó tenyerem harmatot ringató hajad
lágy tincseibe, homályos reggelek rohanó perceit hessegetve.

Látod, felejtett percek megkövült csapdáin reccsen a tollam,
s mint tenger hulláma, ha sziklákhoz csapódik,
és köddé gömbölyödve gördül kövek élein újra és újra, vissza
a sóval, kagylóval dicsekvő mérhetetlenségbe,
úgy hullajtom tintába gyötört szavaim a papír ürességére.
S mint gyermek, ha csacsogja baját mesén lelt bábuk süket füleinek,
úgy írok Neked, hülyén, kezemre égett cigaretta olcsó menedékébe fogózva,
mert nem vagy itt, s már nem leszel soha,
és még mindig nem mondtam el,
a két vállra fektetett való ábrázatán hogyan csattan a csók,
hogy kitaszított vágy hidege ráz,
s mikor a legjobban fázok,
akkor takar ki hiányod.

Szól a szív, ha csurran a vágy,
bámulva csillagos eget,
hideg a szó, hideg az ágy
annak, ki csillagot szeret.