Nem csak szó

Hét szép betűje
lelkem derűje.
Csupa „e” hangzó,
magyarra valló.
Mondom hétköznap,
írom ünnepnap,
keménynek tűnik,
ajkamra kúszik,
megpuhul menten,
csendesen libben.
Hét betű, hét hang,
kíséri hét lant,
ismeretlennek
írva is hét szent.
Barátként mondva
szívemnek húrja,
halk hegedűje,
hang-iránytűje.
Barátnak szólva
intés a jóra,
hajlás a szépre,
tartós reményre.
Ha mindig zengem,
nem marad szentem,
kiszáll az ajtón
halkuló hangon,
fogamhoz koppan,
ül megkopottan.
Ha mindig írom,
folttá apasztom,
ezért kimérem:
pontos mérlegem
van hozzá régtől
nyárból és télből,
hétköznapokból,
ünnepnapokból.
Kétezer éve
lobban az égre,
születő, új fényt
hoz örök-lángként…
Leírva neked –
lássa a szemed,
megsúgva neked -
hallja a füled,
szívedben helyet
kér a – szeretet.