Kell nekem

Volt éltemben olyan perc, melyben sírva akartam,
hogy társam ne legyen, csak a néma magány ölelését
vágytam, s aztán mégis elűztem bátran: "Eredj hát,
lelkemből takarodj, többé már nem lesz az ágyad!"
Szívem még boldogságért áhítozik egyre,
hív a parázs, izzó szerelem; fala biztos, edzett kő,
árnyékában megpihenek, ha nehéz csata fáraszt.
Háta mögé elbújok, az életet úgy figyelem, vagy
azt játszom, mellette milyen könnyű a keresztem,
és reggel, ha tekintete rám ragyog, érzem; a társam
lesz, míg el nem szólít házamból a kegyes vég.