Felejtés könnyei

Már nincsen a szívemnek hatalma feletted,
már nem érzel semmit ha azt mondom: szeretlek,
ellobogott bennem az értéke a szónak,
elfeledett érzés az emléke a jónak.

Vágyakozó magány holt-kincset temetve,
álmodozva Rólad, s mindent elfeledve,
ébredezve mikor szívdobogást hallok,
eltévedve mikor engem még akartok.

Felébredve jönnek a fény nélküli álmok,
legsötétebb éjben legfényesebb világok.
Emlékek melyeket feledni kéne végre,
átkok amelyek már a lelkemig elérve

átkoznak engem erre az örök sötétre,
félnek a jövőtől múltba vetett álmok,
hiába nézek könnyezve az égre...
Üvöltenék! S hiába kiáltok...

Nincsen semmi bennem, de mégis reszketek.
Világokat járva álmokat kergetek,
átkokat űzök, emlékeket vigyázok,
féltenélek, de még kergetnek az álmok,

vigyáznék rájuk, óvnám, szeretném...
másik pillanatban mindet feledném...
És éjszaka mikor sötét démon ül rám,
magamra maradok, elsodor egy hullám...

Elsodor arra amerre fáj az élet,
és parázslik bennem emléke a szónak.
Önmagamban érzem; átkozott-e lélek,
és a felejtés könnyei palástként takarnak...