A szív bőségéből...

A szív bőségéből szól a száj,
s létezik szárazság, szóaszály,
oázist elrejtő sivatag,
mikor minden forrás kiapad,
s földalatti, titkos utakon
bár búvópatakként csörgedez;
vagy mint rezzenetlen fuvalom
mégiscsak gyöngéden körbe vesz
a gondolattalanság mögött
lappangó szó, hívó rím talán,
de rejtik még tejfehér ködök
egy késlekedő nap hajnalán.

A szív bőségéből szól a száj,
s ürességben matató muszáj-
érzés az, mi belülről gyötör,
hogyha a vers bennem szöszmötöl.
Tapogatok utána vakon
szívem rejtett zegzugaiban,
s megénekelném hallgatagon
néma pacsirtaként, ami van;
fülelek befelé siketen,
s nem hallom a lüktető zenét,
lépnék tánclépésben szívesen,
de lábam botlik, biccenve lép.

S a szó, a vers lapul valahol
leg-legbelül, talán ott, ahol
az Isten vett bensőmben lakást,
s mert olykor a csöndben maradást
szereti, s hogy kettesben vagyunk,
övé ez a léleknyugalom,
s hagyja, hogy míg együtt hallgatunk,
földalatti, titkos utakon
búvópatakként folyjon a szó,
a hívó rím, és a vers akár
a mélyből forrásozó folyó
törjön föl, amikor szól a száj.

Rákospalota, 2015. január 18. vasárnap