A játszma

A Sors játékasztalára
görnyedünk most, ő meg én;
nincs megállás, jár a kártya,
mint a Nap Isten egén.

Partnerem, biz nem akárki:
a halhatatlan Idő,
nagy menő, láthatja bárki,
hisz soha sem veszít ő.

Véltem már, nyerésre állok,
szállt a lap, mint fergeteg,
de ült rajtam ősi átok:
ellene nem nyerhetek.

Most is rosszul áll a szénám,
s pókerarccal, szenvtelen
fittyet hány az Idő énrám,
ki is foszt a szemtelen!

Készülök nagy végső harcra,
feltettem rá lelkemet.
Hűtlen lett hozzám a csalfa
Fortuna, már nem szeret.

Közeleg a sötét este,
elbukom a kalandot,
nyert az Idő, és a beste
beseperi a bankot.

Hát, vesztettem. Nekem ennyi!
Hűlt halomra kivisznek.
Ne sírjatok, hiszen semmi
sem drága a kibicnek.

Gyarló ember, kit a sorsa
kockáztatni ostoroz,
hívja a lét sava-borsa,
s legyűri a vén Kronosz.

Mögöttünk haverok állnak,
de nem segít a súgás.
Perceink felhőként szállnak,
mert az Idő nagy zsugás.