lnpeters blogja

KÉTSZÁZNEGYVENHATODIK RÉSZ

Ilyen értelemben kellene tovább hömpölyögnie a versnek.

Helyette:

„Ha nyelvvel és ha felesel,
ha Cola Light, ha langy melasz,
ha pótkávé, mit teleszel
kenyérrel nénikém tavasz,
ha egyfogaddal megeszel,
a nyammogásod is vigasz,
ha fel-feldobott kő leszel,
ha óvatlan vagy épp ravasz,
és mondjuk puff, és rámesel,
hazám, hazám, te Mol, te Shell,
te szép aranykalászvegasz,
tiéd vagyok, bármit teszel,
tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk.”

Drága Gyöngyöm,
Anikóm,
Szeress, amíg élek,
Ameddig Veled élhetek,
Szép marad
Az Élet.

Én Neked - Te nekem...
Ezt úgy hívják:
Szerelem...

A Szerelem
Isten adománya;
Aki nem hisz benne,
Soha meg nem kapja,
Bárhogy kívánja...

Feleségem,
Édesem,
Drága kicsi Társam!
Nem hinném, hogy szerencsésebb
Ember akad nálam.

A percek tűnnek,
Illannak az évek,
Homályosodnak az emlékek,
És fényképek
Galériája őrzi
Időszámításunk kezdeteit.

NEGYVENHARMADIK RÉSZ

Minden mozdulat kín volt, lélegzetvételnyi pihenés sem akadt.

Minden újabb háztömb újabb nehézség, újabb kockázat. Minden utcasarok a halál birodalma, ahol újabb rettentő veszélyek leselkedtek. Mindent ellepő fekete áradat, romok és halottak mindenütt. Ilyen képet nyújtott Asztlant fővárosa.

Isten nem dadog.
A Lét gomolyog,
Anyag nemléttel
Kéz a kézben
Köztünk andalog.

Önjelölt próféták sora;
Demagóg közhelyvacsora...

Dolláristen centig áldja;
A Haza - csak alku tárgya.

Isten nem dadog,
A Föld búsan forog,
Reklámokra festett Jövőnk
Máris nyomorog...

Ha mindent a pénzre hagyunk,
Magyarnak nem maradhatunk.

Pedig csak maradni - kevés;
A Nemzet:
Önrendelkezés.

Isten nem dadog,
Csak gépi jelen-viharok
Vasgyomra korog.

Denise elég nehezen szánta rá magát erre a lépésre. A barátnői, akiket megkérdezett, igyekeztek lebeszélni róla.

- Robotszerető? Kiberotikus házi szolga? Magadnál vagy, Denise? Az hatvan-hetvenéves mamókák szokása, hát nézd már meg magad a tükörben! Ragyogó hölgy vagy, mi az a negyvenhárom év? A világban hemzsegnek a korban hozzád illő pasik, nagyon hamar találsz valakit, csak öltözködj egy kissé ügyesebben! Letelt a gyászév, újra tavasz van, jöhetnek az élénkebb színek, az elegánsabb ruhák. Smink és hajfestés, mi ez a spártai tartózkodás?

Elhagytam az ötvennégyet,
S még mindig ízlik az Élet.

Van Családom,
Feleségem;
Miattuk érdemes élnem.

Szélmalommal sose vívok;
Királyi jókedvből írok.

Mint a legtöbb magyar ember,
Élek - túlerővel szemben.

TIZENHETEDIK RÉSZ

„Egy párhuzamos dimenzióban minden másképpen történt”

BBC

2015. október 6.

16 00

Belső közlemény

Három budapesti tudósítóval is megszakadt átmenetileg a kapcsolatunk. A ferihegyi repülőtér egyetlen gépet sem fogad, a városban fegyverropogást hallani.

Akinek van ismerőse a városban, próbálja felhívni!

XY

Főrendező!

KÉTSZÁZNEGYVENÖTÖDIK RÉSZ

Nézem tovább a verset. A következő etap:

„Ezernyi fajta népbe töppedt,
de hetyke elmebajsza áll,
láttam, egy szónok ordibál:
csak keze van, mit égbe lökhet,
mert bár a múlt merő öröklet,
miért, hogy sorsa íly fatál',
s csörgőként rázva csontos öklet,
azt hiszi, megdeterminál?”

Ez igazán „különös kevercs”. Nézzük meg részleteiben:

„Ezernyi fajta népbe töppedt,”

Vízöntő Jövőt keres,
Hullanak a percek,
Hiába is zúgolódik
A Pénz - vagy a Herceg.

Dollárgőzben fuldokol
A jelen-ködteste,
Dzsihádba botlott a Mammon
Hatalmat keresve.

Szirénének hívogat,
Csőlátásra kérve,
Rossz, kehes massza-jövendőt
Kínálna cserébe.

Vízöntő Jövőt keres,
Zúdul a víz árja,
Eljövendő csillagóra
Tett-hőseit várja.

Akarunk-e élni még?
Merünk tenni végre?
Bátorkodunk végre egyszer
Felnézni az égre?

NEGYVENKETTEDIK RÉSZ

Lélekszakadva loholtam Holdsarló keresésére. Közben látnom kellett, hogy pokollá változott a város.

Februári napsütésben
Sóhajt minden ág,
Pocsolyák tükrében nézi
Magát a világ.

Tél végén figyel a Jövő
Láthatatlanul,
Tavalyi konzerv-reménység
Talán kivirul.

Az évszakok vitájában
Isten nem ítél,
Csak nekünk kell elhinnünk, hogy
Véget ér a Tél.

Februári napsütésben
Álomfény időz,
Azt mutatja, próbatétel
Volt a Tél, s az Ősz.

A legelső kocsi utast vett fel, a többi taxi eggyel előrébb hajtott a kocsisorban. Zoltán is előrébb gurult a Passat-tal. Közben az órára nézett.

21 óra 57.

Bőven van még ideje éjfélig. Járókelő – főleg utas – a kevésnél is kevesebb. A borongós téli időben pára ülte meg az ablakokat, és a hatalmas Keleti pályaudvar úgy szunnyadt odakint ködös magányában, mint valami roppant, lusta mesebeli óriás.

2004. január harmadika, szombat volt. Az év első szombatja. Az utcákon alig voltak járókelők, a legtöbbje talán még mindig nem heverte ki a szilvesztert.

A naptár egy évet lépett,
Ma töltöm az ötvennégyet.

A kor - időzített járom,
Már nem vagyok ötvenhárom.

Vékony ösvény, széles árok;
Ötvenöt felé sétálok.

Az Időt nem érem tetten;
Kenyerem javát megettem.

Anikó, Szerelem - Lélek...
Szeretek, írok - és élek.

Sötét a Jövendő sátra,
Nem tudom, mennyi van hátra.

Elhagyom az ötvennégyet,
Szeretek, írok, és - élek.

TIZENHATODIK RÉSZ

„Egy párhuzamos dimenzióban minden másképpen történt”

TÖMEGES LETARTÓZTATÁSOK MAGYARORSZÁGON

BBC

2015. október 6.

15 30

Helyszíni tudósítónk filmjelentése

KÉTSZÁZNEGYVENNEGYEDIK RÉSZ

Azt gondolom, ugyanazzal a problémával állunk szemben, mint a konkrét versben: Parti Nagy egész életművében előtérbe kerültek a mellékes célok. A nyelvi játék a költészetnek nem célja, csak eszköze.

Elsikkad a tartalom, az üzenet jelentősége. A nyelvi játék eltúlzott hangsúlyt kap, és óhatatlanul megjelenik a nyelvvel való játék helyett a közönséges, profán játszadozás:

Vízöntő vidékén
Hideg szelek járnak,
Modern maszkban vigyorognak
Sanda régi árnyak.

Buta világba jön
Rossz pillanat hátán
Felvilágosult pofával
A nyakkendős sátán.

Rezignált esőben
Papír-Jövő ázik,
A világ a pocsolyákban
Fejreállni látszik.

Vízöntő vidékén
Hidegek a fények,
Élettelen hamissággal
Szól a gépi ének.

Csatakos eszméken
Kelepcék cicáznak,
Régi nyugalom-szigetek
Sivatagra fáznak.

Sok évtizedbe hűlt a mámor

fékezhetetlensége rég.

Buzgó művemben már a bátor

létedből összeállt a kép.

Lelkemben lelked felvilágol

örökmécs pisla fényeképp'

pillangók finom hímporából

mintázom lényed lényegét.

S visszavillan az elmúlásból

szép életünk  emléke még,

amerre szórja e kristálykor

tündöklő fényünk szerteszét.

Ez lényed szépségére önt

dicsőséges, nagy fényözönt.

              (2O16 jan.)

NEGYVENEGYEDIK RÉSZ

A nép már közönybe süllyedt. Pavana uralma csalódást hozott, az emberek nem szálltak síkra egykori védencük érdekében. Pavana mellett Szélfarkason és egy maroknyi hívén kívül senki sem maradt. Katonájuk ötszáznál is kevesebb, és még ezek többsége is árulóvá lett.

Ha Pavana teljesítette volna legalább egy részét a nép kívánságainak, nem maradt volna ennyire védtelen. Akkor bizonyára akad, aki megoltalmazza őt Dékó dübörögve menetelő katonáitól.

Szent varázsod nem múlik,
Nem enyészik,
Lelkemben él, és újul mindörökre,
Akár a Kikelet;
Jó Veled...

Szerelmünk sose vénül,
Derék, szorgos cseléd,
Elém tárja a Lelked,
S az enyémet - Eléd.

A vén Idő nekünk még
Sok szép percet farag;
Szívem kamaszul dobban,
Ha megpillantalak.

Csikó még bennünk az Élet,
Ezer örömet ont,
Kettesben maradva tüstént
Elnémítjuk az összes telefont.

Gyűlik már életünkben
A Múlt,
Akár a hó;
Drága Örök Asszonykám!
Te Drága
Anikó!

Adrienn egy pillanatra – csak úgy a függöny mögül – kikémlelt az éledező városra. Az ablakot persze csak résnyire, csak szőrmentén nyitotta ki, hogy az esetleges kémlelődő úgy gondolja, reggel a munkába igyekvők felejtették így, és most nem nyitotta ki senki. Hogyan is nyithatta volna ki, amikor a lakás most üres?