Szerelem és líra - CCXLV.

KÉTSZÁZNEGYVENÖTÖDIK RÉSZ

Nézem tovább a verset. A következő etap:

„Ezernyi fajta népbe töppedt,
de hetyke elmebajsza áll,
láttam, egy szónok ordibál:
csak keze van, mit égbe lökhet,
mert bár a múlt merő öröklet,
miért, hogy sorsa íly fatál',
s csörgőként rázva csontos öklet,
azt hiszi, megdeterminál?”

Ez igazán „különös kevercs”. Nézzük meg részleteiben:

„Ezernyi fajta népbe töppedt,”

Kiváló indítása az új résznek. Sokan figyelmeztettek rá, hogy a magyarság: ötvözött nép. Alkotó elemeink egy részéről tudunk, más részük a történelem félelmetesen mély homályába vész.

„Ezernyi fajta népbe töppedt,”

A „töppedt,” a témát tekintve furcsának tűnik, de azt kell mondanom, remek választás. A szó uralja a sort. A köznyelvben az aszú szőlő alapanyagát idézi fel. Hogy ezernyi fajta népbe „töppedt” a magyarság, jelentheti azt, hogy alkotó elemeink olyan mélyen belénk ívódtak, hogy utólag felismerhetetlenek, összeszikkadtak velünk, mint a tokaji szőlőtöveken a későn szüretelt szemek.

A magyar nép integráló ereje régi időkben rendkívül nagy volt, de helyenként még az újkorban is vannak erre példák. Talán a magyarországi németek egy részének integrálódását kellene itt említenem. Sokan közülük szívvel-lélekkel tartoznak és tartoznak a magyarsághoz, még akkor is, ha a magyar nyelvvel nem tudtak tökéletesen megbarátkozni. Íróik művei ékesen beszélnek erről.

„Ezernyi fajta népbe töppedt,”

Itt is van József Attila-parafrázis, csak nem annyira nyilvánvaló, mint korábban, mert a „töppedt” eredetisége némileg álcázza. A népbetegség/népbe töppedt kapcsolata csak a következő sorral válik egyértelművé.

„Ezernyi fajta népbe töppedt,”

A József Attilára hivatkozó utalások száma itt már finoman szólva is túllép a határon. Mintha Parti Nagy állandóan József Attilához szeretne hasonulni…

Ebben a Költőre nézve nem az a fő veszély, hogy lassan-lassan már a nyílt epigonizmus vádjával illethetjük, hanem az, hogy József Attila magára vett árnyéka alól ő maga ki sem látszik.

Túl magasra teszi a mércéjét – ha ez egyáltalán „mérce”.

József Attila kalapja túl nagy Parti Nagy Lajos számára…

„Ezernyi fajta népbe töppedt,”

Pedig ez amúgy igen jó sor volna ám – ha a következő támogatná. Nézzük a folytatást:

„de hetyke elmebajsza áll,”

A József Attila Hazám című versével való erőteljes formai parafrázis több, mint szembeötlő.

Vessük egybe:

József A:

„Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemõhalál,”

Parti Nagy:

„Ezernyi fajta népbe töppedt,
de hetyke elmebajsza áll,”

Ennek ellenére alighanem a vers két legjobb egymást követő sorával van itt dolgunk.

„Ezernyi fajta népbe töppedt,
de hetyke elmebajsza áll,”

Lendületes és erős.

„Ezernyi fajta népbe töppedt,
de hetyke elmebajsza áll,”

Kitűnő tömör jellemzése a magyar nemzeti karakternek, ha a közhelyek szintjén nem is nagyon lép túl. Talán nem is akar.

„Ezernyi fajta népbe töppedt,
de hetyke elmebajsza áll,”

Remek és tömör, valóban kalapemelést érdemel.

„Ezernyi fajta népbe töppedt,
de hetyke elmebajsza áll,”

Formai és tartalmi értelemben is kitűnő. Lendületes folytatást igényel(ne). Ehelyett azonban:

„láttam, egy szónok ordibál:
csak keze van, mit égbe lökhet,
mert bár a múlt merő öröklet,
miért, hogy sorsa íly fatál',
s csörgőként rázva csontos öklet,
azt hiszi, megdeterminál?”

Újabb kijózanító csalódás. Nézzük egybe:

„Ezernyi fajta népbe töppedt,
de hetyke elmebajsza áll,

láttam, egy szónok ordibál:
csak keze van, mit égbe lökhet,
mert bár a múlt merő öröklet,
miért, hogy sorsa íly fatál',
s csörgőként rázva csontos öklet,
azt hiszi, megdeterminál?”

Ismét megtörik a vers. A Költő nem látja? Nem érzékeli?

„Ezernyi fajta népbe töppedt,
de hetyke elmebajsza áll,”

Remek jellemzés a magyar népről. Minden van benne: külső és belső tulajdonságra való utalás, nemzet-karakterisztika. Tartalmi értelemben még ugyan a közhely síkjában van, de a megfogalmazás ereje és eredetisége kiváló folytatást ígér. Azt várnánk, hogy a költői erő ettől kezdve szédületes magasságokba ragadja a verset.

Helyette azonban:

„láttam, egy szónok ordibál:”

Zuhanás a toronyból…

Mélyrepülés a költői erő magasságából a banalitás sarába.

„láttam, egy szónok ordibál:”

Közhelyek közhelye.

„láttam, egy szónok ordibál:”

Talán ez is a rím kedvéért?

„láttam, egy szónok ordibál:”

Megbocsáthatatlan. Ismét eltékozolja a lehetőséget – már nem először.

„láttam, egy szónok ordibál:”

Mostantól ez lesz a vers ezen szegmentumának tételmondata, ezt a képet fejti ki aprólékosan Parti Nagy. A korábbi két remek sort nyugodtan elfelejthetjük – nem lesz folytatása.

„láttam, egy szónok ordibál:”

Vajon miért?

„láttam, egy szónok ordibál:”

Hogy’ kerül ez ide? Mi lehet a magyarázata? Talán egy bizonyos szónok jutott a Költő eszébe? Ez volt a konkrét kép, ami kiszorította a vers méltó folytatását? Miért nem érvényesült most (sem) az alkotói fegyelem?

„láttam, egy szónok ordibál:”

Kétsornyi kirándulás után visszatértünk a közhelyek honába. Innen folytatódik a vers.

„csak keze van, mit égbe lökhet,”

Nem rossz ez a sor, de erősen rányomja a bélyegét a rímhívó szóként és rímként is alkalmazott „öröklet”. Hat sorral korábban várakozik csípőre tett kézzel, a következő sorban pedig újra csattanni fog.

„csak keze van, mit égbe lökhet,”

Sajnos az eddigiek során olyan sűrűn merült fel a rím ilyesféle meghatározó szerepe, hogy nem mehetek el gyanútlanul mellette.

„csak keze van, mit égbe lökhet,”

A tartalom bizony eléggé nehézkes.

„csak keze van, mit égbe lökhet,”

Mintha eleve úgy lenne a sor kitalálva, hogy a „lökhet” a végére kerülhessen.

„csak keze van, mit égbe lökhet,”

Most már csattanhat a rím.

„mert bár a múlt merő öröklet,”

Miről szól ez a sor?

„mert bár a múlt merő öröklet,”

Mintha logikai bukfenc volna benne…

„mert bár a múlt merő öröklet,”

A múlt nem lehet „merő öröklet”. Minden „öröklet” olyasmi, amit a múlt hagyományozott ránk, de ezek csak a jelenből nézve tekinthetők „örökletnek”, a múltban még nem lehettek azok. A múlt azonban folyamat, sokkal impozánsabb és nagyobb a pillanatnyi jelennél, így minden egyes jelenség „öröklet” egy bizonyos ponton túl, előtte azonban nem az, még előtte pedig nem is létezett.

„mert bár a múlt merő öröklet,”

Értelmezhetjük természetesen úgy is, hogy számunkra az a múlt, ami az öröksége formájában közöttünk tovább él – de ez semmiképpen sem pontos, hiszen nincs semmiféle „rögzített” hagyomány. A múlt szinte percről percre új és még újabb értelmezéseket kap.

„mert bár a múlt merő öröklet,”

Vagy akár úgy is felfoghatjuk, hogy a múlt csak olyan értelemben játszik szerepet, amennyiben „öröklet”, a több része halott – itt ugyanazt a kifogást hozhatjuk fel, mint az előbb.

„mert bár a múlt merő öröklet,”

A legrosszabb értelmezés, ha a múltat valamiféle végzetszerűség kiindulópontjaként, a szükségszerű, eleve elrendelt jelen alapjaként értelmezzük. Ez dogmatizmust szül, felment a felelősség alól. Társadalomtudósok számára a mai trendek alapján – ha nem is filozófiai értelemben – elfogadható. Költők számára tilos.

A költészet nem fér össze a végzettel.

„mert bár a múlt merő öröklet,”

A személyes gyanúm az, hogy nem a fentebbiek egyike, hanem leginkább a rím játszotta itt is a legfontosabb szerepet…

„mert bár a múlt merő öröklet,”

A következő sor némileg támogatja a determinizmussal kapcsolatos értelmezést, de az utána jövő lehűt bennünket.

„miért, hogy sorsa íly fatál',
s csörgőként rázva csontos öklet,”

Parti Nagy a rímek fanatikusa. Ha a szó nem rímel kellőképpen, erőszakot tesz rajta. Nem először.

„miért, hogy sorsa íly fatál',

Ez még „elmegy szódával”. A fatális melléknévi alakja sok nyelvben lehet „fatál”. A mi nyelvünkben csúnyán hangzik, de hát – rímkényszer az rímkényszer.

Más kérdés, hogy a rímkényszer látható jelei egy-egy költőt a negyed-ötöd vonalba szoktak sorolni…

„miért, hogy sorsa íly fatál',

A „fatális sors” – voltaképpen tautológia – emlegetése tartalmi értelemben tagadja a szónokkal kapcsolatos képet. A Költő most sem figyelt. A helyzet finoman szólva is zavaros.

„azt hiszi, megdeterminál?”

Legalább önmagához, a megelőző sorhoz hűséges.

„azt hiszi, megdeterminál?”

A „megdeterminál” nyelvi lelemény, de egyáltalán nem eredeti, ilyen formában is használatban van, még a köznyelvben is.

„azt hiszi, megdeterminál?”

Vajon mire akar bennünket „determinálni” a „szónok”?

„azt hiszi, megdeterminál?”

Önmagában helyeselnünk kéne, ha a Költő tollat emel a végzet ellen, hiszen ez ősidőktől fogva a minőségi költészet egyik feladata.

„azt hiszi, megdeterminál?”

Vajon mire akar bennünket determinálni, ki, miért és hogyan? Nem derül ki. A vers a fontos szálról a mellékesre futott, itt azonban ismét felszikrázhat valami. Haza, szónok, determinizmus.

Ilyen értelemben kellene tovább hömpölyögnie a versnek.

Folytatása következik.