Székelyek hun hagyománya
Az ostromot máig állja.
Támadta sok dogma-fajta,
Foga mindnek kitört rajta.
Rossz teória mindahány;
Találgatott a tudomány,
Mert nem krónikás lelemény,
Sem pedig német jövevény.
Talán kár volt kételkednünk;
Tán komolyan kéne vennünk...
Múltunk egyik nagy talánya;
Székelyek hun hagyománya.
Van-e a sejtjeinkben végtelen?
Néhány milliárd világegyetem
Munkál-e bennünk?
Van-e bennük élet?
Élik-e a jót,
Félik-e a véget?
Épül-e új ház ott a faluvégre?
Van-e, aki reménnyel néz
Az égre?
Része vagyunk-e
Sejtnek, vagy
Atomnak?
Univerzumunk talán egy másik
Sok milliárd egyébbel egyetemben
Egy szikla csúcsa,
Vagy egy nő kisujja?
Ki tudja...
A világnak,
S a titkok sorának
Nincs vége
Talán sohasem.
Van-e a sejtjeinkben végtelen?
Sose éltek,
Meg se haltak,
Mégis életeket faltak.
Kiürültek, mint a salak,
Nihil mezején nyugszanak.
Rossz logika volt a vértjük.
Miért hittük?
Ma se értjük.
Az egyedül üdvözítő
Tan fölött eljárt az idő...
Számunkra anyag meg a tudat
Egészen más képet mutat.
Vihogó krokodilkönnyek;
Bölcsességük nélkül könnyebb.
Sose éltek,
Meg se haltak,
Anyag-zsákutcába csaltak.
Eszelős félisteneket
Állítottak Isten helyett,
A menny elkerült az űrbe,
Atlantiszon már nincs celeb,
Nincs, akit elfelejtsenek.
Hülye megmondóemberek
Hangja nem üt, nem kesereg.
Fennkölt "globális érdekek"
Bakkecskéje ott nem mekeg.
Már nem számít a hatalom,
Rég szétesett a pénzmalom,
Se multi, se diktatúra;
Atlantisz a maga ura.
Atlantiszon már nincs celeb;
Nem béget doktrína-sereg,
Nem rí jelentéktelenség,
Ott már minden csupa fenség.
Arcán már semmi borosta,
Az idő tisztára mosta.
Eltűnik a hitvány szerep;
Atlantisz még bennünk bujkál;
Lelkünkbe vissza-visszajár.
Had nélkül, piactalanul;
Mind tisztábban,
Ártatlanul.
Elhagyta minden anyagát,
Nem is romolhat már tovább.
Atlantisz ma
Hit és
Lélek;
Bennünk mindig újra éled.
Atlantisz ma
Szellem és
Hit;
Túlélni és hinni tanít.
Lelkünkbe mindig visszajár,
Amíg élünk,
Bennünk bujkál.
A téridő másik síkján
Felelősség a talizmán.
Régi fényében még a Hold,
Tán világháború se volt.
Mást jelent a lehetetlen,
Talán fejlődik az ember.
Se Auschwitz, se Trianon
Nem nyomja a múltat agyon.
Sok friss házas fiatal pár
Nyaralni Atlantiszba jár.
Csak fekete, ami ében,
A pénz elfér a bőrében,
Szent tradíció a módi,
S a tudomány is valódi.
Semmi sincs végzettel telve,
Sem eleve elrendelve.
A téridő másik síkján
Remény ül a jövő hídján.
Vén impotens modernitás
Ballag csöndesen
Más meddő modernitások
Közt a flaszteren.
Könyvet sose látott. Kézzel
Nem olvas, nem ír,
Kezében tanácsadóként
Füstöl a mobil.
Úgy gondolja, hogy nincs Isten,
És utazni jó,
Fogalma sincs arról, hogy mi
A tradíció.
Sose szemlél múltat, nem néz
Régi polcokat;
Neki más nem számit, csak a
"Modern gondolat".
Vén impotens modernitás
Tömegbe vegyül,
Nem érti, hogy sok ember közt
Mért van egyedül.
Már hetek óta nem látta
Május az év tetőpontja,
Kedvét semmi el nem rontja.
Virágok, lombok, napsugár,
Hamarosan eljön a Nyár.
Bár vizsgakazal a hátán,
Kolonctömegek a vállán,
Május mégis május marad,
Hajnalán szerelem fakad,
Alkonyaiban boldogság;
Újjászületik a világ.
B ár mindig van ezer gondja,
Május az év tetőpontja.
Próza a test,
Vers a Lélek;
Szent örök
Ritmus az Élet.
Mindkettő egymásra mutat,
Mint az anyag és a tudat.
Próza a profán otthona,
A Vers - a túlélés maga.
Az egyik a bőség-kalap,
A másik erkölcsi alap...
Bent a mag, kívül a kéreg;
Próza a test,
Vers a Lélek.
Szunnyadó titkok közt élünk,
Rátaposunk,
Elfeledünk,
Vagy tudomást se veszünk;
Hétköznapi semmiségek
Nem hagynak időt nekünk.
Lábunk alatt titok szunnyad,
Múlt korok hosszú sora;
Nem tudjuk,
De mégis sejtjük:
Talán mi is bennük éltünk
Valaha.
Lelkünkben is titok szunnyad,
Mint valami sosem látott,
Mégis gyönyörű virág;
Elvágna tőle végleg a
Jelen profán,
Egydimenziós világ.
Léthe vize mindig tiszta,
Aki él, mindenki issza,
Hogy soha ne térjen vissza
Amíg Titok van,
Lesz Élet;
Minden Lét
Rejtélyre ébred.
Teremtés az összes emlék,
Az anyag talán csak kellék.
Fényt rejtegetnek az árnyak;
Vén mítoszok bottal járnak.
Isten bennünk létre éled;
Amíg Titok van,
Lesz Élet.
Májusi bodzaillatban
Elbújik a Hold,
Előző életében tán
Ő is bodza volt.
A fűszeres éjszakában
Vén mítosz csoszog;
Reggelre újjászületni,
Megifjodni fog.
A sűrű, lombos sötétben
Száz titok terem,
Minden csupa várakozás,
Csupa sejtelem.
Lélek örök templomában
Égi gyertya ég;
Májusi bodzaillatban
Vén paplan az ég.
Tetoválatlan Tavaszban
Árad már a napsugár,
Május arcában valahol
Ott mosolyog már a Nyár.
A Tavaszt nem politika,
Nem is a pénz hozza el,
Tetoválatlan a Tavasz,
Még pirszinget sem visel.
Tetoválatlan Tavaszban
Aminek kell, mind virul,
A Tavasz csak dolgát teszi,
Nem tüntet, nem is vonul.
Április utolsó napján
Zsong a Kikelet,
Ilyenkor az ember minden
Telet elfeled.
Kezdődik ünnepélyesen
A Nyár évada,
Előttünk az első bűvös
Május-éjszaka.
Szent illatot árasztanak
A hársfasorok,
Éledeznek elfeledett
Régi mítoszok.
Elszürkülnek zöldnek tűnő
Süket doktrínák,
Elhull az teória,
S az Élet megy tovább.
Most érezzük igazán, hogy
Az Isten szeret;
Április utolsó napján
Zsong a Kikelet.
Elfáradt vén Történelem
Viszi batyuját a Hegyen.
Mindig igazságot koldul,
Megverik és tovább lódul.
Sok ráaggatott doktrína
Mindkét karját földre húzza.
Elfáradt vén Történelem
Csoszog felfelé a Hegyen.
Fakardos álmítosz-sereg
Tolvajként nyomába ered,
Lopná hangját a torkából,
A falatot a szájából,
Szidalmazza, ócsárolja,
Gúnyolja és hazudtolja,
Ráaggatná száz dogmáját,
Ficamítaná a lábát...
Nyomukban ott a hivatal,
Díjakat, profitot akar,
Vasárnapi tavasz-élet;
A tél újra semmivé lett.
Napfény csillan, madár dalol,
Remény születik valahol.
Újra kezdünk, amíg élünk;
Erről szól emberi létünk.
Jönnek szűkebb, tágabb körök;
Csak a felelősség örök.
Csak élő láthatja szépnek;
Vasárnapi tavasz-élet.
Minden élet misztika,
Mind egy külön biblia;
Hiába mond ellenkezőt
Bármilyen szofisztika.
Alázat vagy intrika,
Jószándék vagy fringia;
Aki teszi, Isten előtt
Annak kell vállalnia.
Gyarló minden hitvita,
Minden élet misztika;
Rációnál fontosabb az
Erkölcsi akusztika.
A Nemzet soha nem évül;
Napról napra újjáépül.
Napról napra valami más,
De - állandó identitás.
Nincs egyedül üdvözítő,
Könnyen hitelesíthető
Dogma jelölte "haladás",
Hanem számos identitás.
Nincs szabott üdvösségmenet;
Annyi út van, ahány nemzet.
Se előny, se lemaradás;
Sok nemzet -
Nagy erőforrás.
A Nemzet soha nem évül;
Napról napra újjáépül.
Talán minden Titok bennünk,
Éppen úgy, ahogy
Felettünk.
Nem a csillag-miriádok
Vigyázzák az
Igazságot,
Hanem a tömérdek
Lélek;
Bennünk ünnepel az
Élet.
Az Élet
A Lét Királya;
Az anyag az ő szolgája.
Talán minden válasz bennünk,
Éppen úgy, ahogy
Felettünk.