aLéb blogja

           Színpadkép. Középen egy nem túl friss gólya áll.

Gólya

Mi visszavárjuk mind a bölcseket,

ülünk a lassan hűlő tűz körül,

hogy lelkünkbe új békét töltsenek,

ahogy az éjre újra nap derül.

Majd mantrát zúgunk egy frekvencián,

és hangjainkban egyesül a vágy

ahogy zengése végtelent kíván,

nem szúr a szó, s az esti tüskeágy,

és összeérnek majd az ujjaink,

hogy körbezárjunk esőillatot,

friss földszag vár, és durva vászoning

vállába égett, fáradt tegnapok,

és táncolunk majd, nem lesz vad riposzt,

a léptünk inkább szállón ellebeg

Fáj ez a súlyos, májusi illat.
Föld-ízű nyomban elheveredve
várom a semmit. Könnyeket hullat
halkan a hajnal vastenyerembe.

Fáj ez az illat, úgy tele mézzel,
szívvel a csendje, kortalan álom
érckapukon túl... fáj, ahogy nézel
hótavaszodból, bodzavirágom,

föl, föl az égig tartod az arcod
büszke fehérét, gyöngymosolyodban
játszik a nap, volt, ősi kudarcok
gyors erejének kínja is ott van