Védőháló nélkül

Ma éjjel a Hold oly
sápadt, hideg fénye
nem szárítja könnyem.
Elfogy életemnek
rövidke fonala,
s csak a két kezemnek
üresen csapongó,
torzó csontja csörren,
a semmit ölelve.
Panaszra nyílik már
a szám, de fékezem,
hisz nincs ki meghallja,
és reményt nyújt nekem.
A magány itt kísért,
körbefon e csendes,
boldogtalan órán,
s tán túl rég nyomorgok
agyam börtönében.
Istenem, ne ítélj 
arra, hogy lelkemmel
védőháló nélkül,
csak úgy, szembenézzek:
Most ragadj magadhoz, 
vagy taszíts a mélybe!