Varjúcsúfoló

Kinn a réten nem nő sarjú,
a kerti fán nincsen dió,
kételkedem én, a varjú
abban is, hogy létezni jó.

Igaz, megjósolták régen,
elmúlik e kópé világ,
bárhogy nézem, földön, égen
beteljesült próféciák!

Rövidülnek a nappalok,
az éjszakák egyre nőnek,
nincs mit enni, pedig nyalok
a vén madárijesztőnek.

Bezzeg a cinkét etetik!
Az ereszen lóg a faggyú,
míg én koplalok hetekig,
vígan zabál a zöld fattyú.

Lábam lefagy, a lét sivár,
fészkem körül mambót járok,
reméltem, hogy valaki vár,
de csak a vén anyós károg.

Csak engem szid, engem vagdal,
nem veszi be már a gyomra,
hogy a család egész haddal
vonult ki a szemétdombra.

A diófán szarka csereg,
vagy tán szajkó, szava szikár:
Varjúsereg, ti lúzerek,
az egész nép kukázni jár?!