Már ötvenedik fénylő tavaszom kezdődik el immár,
És entrópia hív vacsorára a távoli kertbe,
Itt bent vércukor adrenalinnal vívja tusáját,
S távoli halk zene, meg szerelem int még maradásra.
—————-
Ó, az a ködbevesző, halk, meghitt, távoli dallam!
Hány ezer év örömét és fájó kínjait őrzi?
———
Visszhangot vet az Élet partjain egyre a dallam;
S szikraesőben zúdul az égből a földre az ének.
—–
Nincs vagyonom, kincsem, sose járom körbe a Földet,
Mért kóvályognék, mikor itthon hallom a hangot?
———
Itt a hazám, ide küldött dolgom tenni az Isten;
És én itt helytállok, amíg el nem fogy az élet.
Hozzászólások
Toma
2012, február 4 - 19:52
Permalink
Nagyon elgondolkodtato
Nagyon elgondolkodtato számomra maga a főszereplő, a dallam. A szférák zenéje? Az univerzum zenéje? Sok lehetőséget nyit a vers... Az entropia, a rendezetlen állapot rendezettség fele való törekvése, tehát az egyensúly, helyreáll...
A dal lehet valamiféle elhívás, persze mar aki hallja.
Igazi vers, nemcsak formában, hanem abban, hogy valamiféle titkot is rejteget.
Nagy gratulacióm érte.
lnpeters
2012, február 4 - 20:48
Permalink
Nagyoon szépen köszönöm!
Nagyoon szépen köszönöm!
Pete László Miklós (L. N. Peters)
Vassné Szabó Ágota (nem ellenőrzött)
2012, február 5 - 08:12
Permalink
Köszönöm, remek reggeli
Köszönöm, remek reggeli olvasmány volt!
M. Karácsonyi Bea
2012, február 5 - 14:11
Permalink
Nagyon komoly és nagyszerű
Nagyon komoly és nagyszerű vers.Gratulálok.