Jelenlegi hely

Szürke fák alatt

Beküldte trex21 - 2012, augusztus 11 - 20:03

Hiába hallgatózom.
S tapasztom fülem mélyen
az éj csendjére.
Nem jönnek át a gondolatok.
Összefekszem önmagam csendjével.
A rám vetülő fák árnyékában.
Rabruhába vart testem.
Feszülten lépked a hideg úton.
Félek önmagam árnyékától.
De ki nem fél?
És vallja be halála óráját.

Hamuszürke fák szegélyezik
két oldalt az utat.
Távol a messzeségben
morajló fények halmaza lüktet.
A sötétségbe varrva.
Most láttam először az éjszakát.
Távol a várostól.
Lüktető égbolton ezernyi lámpás
világított.

Isten, szánt, vet és arat.
Ez jár a fejemben.
De hol a termés?
Mitől dudvás az alja?
Tán ha válogatna őszentsége.
És rostát használna.
Kiszűrné a fekélyes magvakat.
Ö tudja mi jó neki.

Hideg van.
Rám ült az éjszaki szél.
Arcomra nyomta hideg leheletét.
Rongyos fák hidegen simogatják arcom.
Reszketek.
Félek.
Mert a csend hatalmas zajjal lüktet a fejemben.
Gondolkodom.

Hozzászólások

M. Karácsonyi Bea

2012, augusztus 11 - 21:09

Permalink

Hiába hallgatózom. S

Hiába hallgatózom.
S tapasztom fülem mélyen
az éj csendjére.
Nem jönnek át a gondolatok.
Összefekszem önmagam csendjével.

Ez nagyon tetszik, az első öt sor, bár az- összefekszem önmagam csendjével- már olvastam, mintha egyszer már feltetted volna ezt a versedet, de lehet rosszul emlékszem.

A versed ezután érdekes, és jó képeket ratalmaz, mint a rabruhába varrt például, de elveszti végig a ritmikáját, sodrását, inkább próza.Összekellene picit fésülnöd a tartalmat, egyébként a fájdalom, a bezártságérzet, amit a cím is remekül sugall, jól át jön a soraidból.A részletes kritikától eltekintenék, mert az előző versedet szétszedtem.

Alapjában véve jobban tetszik, mint az előző versed.