Szerelem és líra - VI.

Hatodik rész

A forma szoros tartozéka a lírai műnek, attól el nem választható része. A líra a legszemélyesebb, és az érzelmekre legmélyebben ható irodalmi műnem, mert a líra az alany és a tárgy lényegi és eredeti azonosságából fakad. A forma pedig éppen ennek az eredeti azonosságnak az egyik legfontosabb építőköve.

Fentebb azonban már elmondtam, hogy az igazi líra nem válhat a puszta és parttalan személyesség szócsövévé. A tétel megfordítható: a puszta és parttalan személyességből sem válhat soha igazi, a közönséggel kommunikálni képes, befogadható, az emberi lényeget kifejezhető líra. A puszta és parttalan személyesség ugyanis érdekeltség helyett teljes érdektelenséget teremt.

Itt meg kell állnom néhány gondolat erejéig. A teljes érdektelenség az irodalommal kapcsolatban általában kárhoztatott fogalom; a közönség alkalmatlanságára, a nívós irodalommal, költészettel szembeni közönyére szokás vonatkoztatni.

Előfordulhat, és gyakran elő is fordul, hogy egy befogadó előbb teljes érdektelenséggel reagál egy műre, élete valamely későbbi szakaszában azonban lelkesen befogadja, akár többször is. Mindenkinek vannak ilyen irodalmi élményei. Ebből azonban az alábbi következtetések egyikét sem szabad levonni:

• Minden befogadó alkalmatlan minden műalkotás befogadására személyes életének valamely szakaszában.
• Minden műalkotás befogadhatatlan minden befogadó számára annak valamely életszakaszában.
• Minden műalkotás befogadhatóvá válik minden befogadó számára, ha az élete során érzelmi fejlődésével és élettapasztalatainak bővülésével arra alkalmassá válik.
• Az emberek egy része sohasem válik befogadóvá, mert sohasem éri el a lelki és érzelmi érettségnek azt a fokát, ami ehhez szükséges.

 

Érezzük, hogy ez a felsorolás nem teljes – ezért ebben a formájában nem is lehet igaz. Ami pedig nem teljes, az a civilizációban mindig visszaélések forrása. Pedig mai modern civilizációnkban a média, valamint a művészet infrastruktúráját képező intézményrendszer nagyjából ezt a felfogást sugallja és sulykolja.

Mi hiányzik belőle?

Ha alaposabban megnézzük, könnyen beláthatjuk, hogy a felsorolás egyoldalú. Voltaképpen a műalkotás létét és minőségét meghatározottnak, adottnak tekinti, a befogadót pedig változónak. Együtt az egész feltételrendszer azt sugallja, hogy a műalkotások műalkotás-mivoltát és értékelését a befogadó készen kapja, neki pedig ehhez a készen kapott minősítéshez kell alkalmazkodni. Hozzáértése, sőt emberi és érzelmi érettsége is pusztán attól függ, mennyire képes magáévá tenni a műalkotásokról nélküle, készen hozott és általában megfellebbezhetetlen, kinyilatkoztatás jellegű minősítéseket.

 

Ez természetesen sznob magatartást, a műalkotásokhoz való sznob hozzáállást implikál, és a befogadók egy része pontosan ennek megfelelően reagál. A sznob hozzáállás alapja, hogy a műalkotás mindenképpen kiváló, nekem kell felnőnöm hozzá. Ha pedig mégse nőttem fel, ha nem értem, nem szeretem; akkor úgy kell tennem, mintha érteném és szeretném, sőt lelkesednem is kell érte pusztán azért, mert ezt érzem társadalmi elvárásnak.

 

Ezen a televényen tenyészik a sznobizmus, amely napjainkra minden eddiginél nagyobb hatalommá vált. Voltaképpen a társadalmi érvényesülés egyik alapja lett. Sznobok ülnek a különféle tanszékeken, a médiában, sznobizmusra oktat az iskola, a nagynéni, és a kulturális élet minden egyes területén versengenek egymással a lelkes sznobok. A sznobok szívósak, kitartóak, az önmagukról önmaguk által kialakított hamis kép fenntartása érdekében igen eltökéltek.

A sznobizmus mára értékmérővé vált, ez a „komolyság” etalonja. Ugyanazon személynek gyakran van egy „hivatalos”, illetve egy személyes, csak a legszűkebb családja vagy baráti köre számára tartogatott véleménye. Amelyek – finoman szólva – nemigen egyeznek meg. Vagy csak igen ritkán.

Sznobnak lenni egyáltalán nem ostoba egyéni döntés eredménye, sznobnak lenni ma már elvárt hozzáállás, egyfajta szellemi jogkövetés.

Hogy’ fordulhatott ez elő? Hogyan jutottunk el idáig?

A dolog (egyik) nyitja természetesen az, hogy a műalkotásokról van egy többé-kevésbé kötelező, normatív, intézmények által kialakított minősítés, amihez ragaszkodni illik. Ezt a minősítést meglehetősen nagyra fejlesztett, a társadalomban szinte megfellebbezhetetlen tekintélyt élvező intézményrendszer hozta létre, és tartja fenn. A műalkotásokat ez válogatja, értelmezi, szelektálja és rangsorolja, sok esetben kinyilatkoztatásszerűen. Nemcsak az egyes műalkotásokat, hanem a szerzőket és az irányzatokat is. Ennek a rendszernek a merő diktatórikus jellege csak akkor válik szembeötlővé, amikor józan értékítéletünkkel azt tapasztaljuk, hogy olyan szerzőket és műveket is kanonizál, akik, és amelyek finoman szólva is megkérdőjelezhetők.

Ez a jelenség, a műalkotások lényegében diktatórikus társadalmi kanonizációja a modern civilizáció legkártékonyabb jelenségei közé tartozik. Tegyem hozzá azonnal: a kanonizáció egyben globális, illetve kvázi-globális jelenség, hatását egyféle kvázi-globális értelemben is kifejti. Kártékonysága, élősdi jellege ez által hatványozódik.

A sznobizmus tehát – a társadalmat irányító mechanizmusok felől szemlélve – nem elferdülésnek, nem erkölcsi eltévelyedésnek, nem a szabad ítéletről való önkéntes lemondásnak, nem álszent hajbókolásnak és nem a hazugság intézményesítésének tűnik – hanem egyféle polgári kulturális jogkövetésnek.

A sznobizmus a kulturális kanonizáció iránti abszolút (lényegében belső tartalom nélküli) loyalitás külső megnyilvánulási formája. A sznobizmus feltétel nélküli kulturális parancsteljesítés, egyben a diktatórikus kanonizációval szembeni teljes behódolás szimbóluma.

 

A kanonizált irodalmat népszerűsítő oktatás, illetve az infrastruktúra erőteljesen ösztönzi is a sznobizmust. Ennek eklatáns példája például a kortárs líra (vagy általában a kortárs irodalom) termékeivel kapcsolatban számtalanszor elhangzó figyelmeztetés: „Nem elég egyszer elolvasni.”

 

Elsőre magától értetődik. Ami visszhangot vet bennünk, azt bizony magunktól is elolvassuk, akár ezerszer is. Főleg, ha vers. Meg is tanuljuk. Mindannyian nagyon sok verset tudunk emlékezetből, fel sem tudjuk mérni, hogy mennyit. Erre igazán nem kell biztatni bennünket. Az irodalmi műalkotás csak értelmezett formában létezik, a polcon heverve halott. Attól él, hogy elolvassuk újra és újra.

De itt egyáltalán nem erről van szó. A megfogalmazás valami mást, valami ettől merőben eltérőt foglal magába. Nem egyszerűen arra biztat bennünket, hogy olvassuk sűrűn a verset, amely tetszik nekünk, amely visszhangot vet a lelkünkben.

„Nem elég egyszer elolvasni.”

A „nem elég” nem azt jelenti, „minél gyakrabban”. Hanem eleve feltételezi, hogy első olvasatra a mű valamiféle hiányérzetet kelt a befogadóban.

„Nem elég egyszer elolvasni.”

Ez a mondat bizony eleve azt tételezi fel, hogy első olvasásra a mű nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Ezért kényszerül a kanonizált költészetet támogató propaganda erre a – valljuk be – katasztrofálisan rossz instrukcióra. A mai rohanó világban, amikor információk sohasem látott özöne zúdul az emberre, amikor sokkal többet kell olvasnunk sokkal kevesebb idő alatt, mint bármely korábbi korszak embereinek, és az időnk elképesztően szűkre van parcellázva, bizony naivitásnak tűnik ez ilyesféle elvárás. A propagandának azonban nincs más lehetősége, mindenképpen közölnie kell ezt velünk.

Miért?

„Nem elég egyszer elolvasni.”

Mert a propaganda tökéletesen tisztában van a népszerűsíteni kívánt alkotás elemi hiányosságaival. Ezért megfelelő – vagy annak tűnő – taktikát eszelt ki, hogy a hiányosságokat semlegesítse, sőt arra, hogy egyenesen előnynek tűntesse fel őket.

Miféle hiányosságokról beszélhetünk?

Ezeknek alapjában két csoportját különböztethetjük meg, befogadóktól függ, hogy egy-egy ilyen műalkotás olvasásakor kinél melyik típus dominál:

• Nem tetszik
• Nem értem

Mivel a propaganda tökéletesen tisztában van a hiányosságok természetével, jó előre igyekszik dehonesztálni azokat a befogadókat, akik a hiányosságok két típusa közül bármelyiket hangoztatják. Az ilyeneket azonnal az eszmei vagy esztétikai szobatisztaság hiányával vádolják meg, azonnal dilettáns lesz, vagy eszelős populista, esetleg lábszagú tahó. Senki se szörnyülködjön, szó szerint olvastam ilyen minősítéseket – meg még ilyenebbeket is.

Ami a populizmust illeti, arra később még visszatérek, a többi szóra sem érdemes.

A vád általában magától értetődőnek tünteti fel önmagát, hiszen a „nem elég egyszer elolvasni” tétel már „nem szorul bizonyításra”, már „mindenki tudja, aki ért hozzá”, hogy ez az „elfogadott” eljárás. Aki vitatja, dilettáns, ostoba, esztétikailag fejletlen. Tahó. Minden érvpazarlás nélkül, ingerülten.

Nincs mit csodálkozni rajta, a kanonizált líra szellemi testőrsége sem szereti magyarázni a magyarázhatatlant. Sejti valahol, hogy valóban meztelen a király, hogy a kanonizált líra minősége leginkább a „komikus” jelzővel illethető, de nem esik kétségbe. Segítségül hívja a nagy energiával kifejlesztett, mindenhatónak tűnő sznobizmust. Amivel együtt már erősebbnek tudja magát. A kortárs líra egyik-másik termékének értékét ilyen alapon tagadó befogadó csakhamar olyan helyzetbe kerül, mintha az állította volna magáról, hogy UFO-k rabolták el. A helyzete valóban arra hasonlít, hiszen a mechanizmus azonos.

Valójában sokkal több befogadó érzi a fent említett hiányosságokat, mint ahányan nyilvánosan el merik mondani. Tartanak a támadástól, nevetségessé tételtől. Számos embernek ugyanazon műről kétfélre véleménye van; egy nyilvánosságnak szánt, a sznobizmus elvárásainak megfelelő és hazug, illetve egy, amit csak a legszűkebb családi vagy baráti körben hangoztat, ami önálló és őszinte.

A sznobizmus így mára a kanonizáció legfontosabb társadalmi tartópillérévé vált. A kánon fennmaradásának nélkülözhetetlen feltétele.

A kanonizáló intézményrendszerhez tartozik a média, a társadalom- és művészettudományos infrastruktúra és a kulturális ipar jelentős része. Az intézmények adják a kánon tekintélyét, a kánonhoz ragaszkodó egyének pedig a fenntartásához szükséges cselekvő aktivitást.

Kanonizáció és sznobizmus egybe tartozik, ugyanazon szisztéma elemei. A sznobizmus a kánon tömegbázisa.

Az egyén természetesen szembeszegülhet a kánon és az arra épülő sznobizmus által képviselt manipulációval, de ennek a szembeszegülésnek mindig van valamiféle kockázata, amelynek természete helytől és időtől függ.

Elvileg nem egyféle kánon létezik, hanem sok kisebb-nagyobb többé-kevésbé egymással kapcsolatban álló, egymás mellett működő, egymással apró-cseprő dolgokban szemben álló, vagy éppen versengő rendszer, amelyek azonban végső soron – ha a populáris kultúrával, a tőlük eltérő esztétikai (vagy éppen politikai!) csoportosulással kell szembeszegülni, nagyon is egy húron pendülnek.

A kánon minden körülmények között az abszolút értékelvűség látszatát igyekszik kelteni. Természetesen tagadhatatlan, hogy a kanonizált alkotások között valódi értéket képviselő művek (is) vannak, de ez, illetve ezek aránya a kanonizáció jelenségének megítélésekor nem releváns. A kanonizáció lényege nem az érték, hanem a struktúra. Léte szempontjából semmiféle jelentőséggel nem bír az általa befogadott alkotók és alkotások tehetsége, illetve tényleges esztétikai minősége, hiszen a kanonizáció nem az értékért van, hanem önmagáért¸ valódi célja nem az értékek teremtése és felfedezése, hanem a művésznek és a művészetnek a társadalmat ténylegesen irányító elvek és csoportok érdekében a szociológiai struktúrában való ellenőrzése és rögzítése. A kanonizáció nemcsak rögzít, hanem mozgástörvényeket is alkot, célokat határoz meg, zárt, átlátható és irányítható közeget teremt a társadalom nagy, irányíthatatlan káoszán belül.

A kánon a gazdaságban történő folyamatokhoz hasonlóan működik. Monopolizálja az irodalmi és művészeti életnek nemcsak az értékelés, hanem az elvek kidolgozása, az esztétika és a művészetfilozófia oldaláról is, kezében tartja és működteti az ehhez kapcsolódó intézményeket, uralja az ott zajló folyamatokat. A kanonizáció világa zárt pszeudo-valóság, zárt pszeudo irodalmi élettel, az irodalmi élet lényegét protokolláris aktusokban látja, és sikeresen akadályozza meg a tényleges irodalmi élet kialakulását.

A kanonizáció kártékonysága mérhetetlen, a gyakorlatban az irodalom és költészet kisszerűvé válását, önfelszámolását jelenti.

A kanonizáció kártételeit a következőkben foglalhatom össze:

• Monopolizálja az irodalmi értéket, ráépíti önnön struktúráját, és monopolhelyzetében tetszés szerint torzíthatja el az érték fogalmát.
• Lényegében irodalmi érték-diktatúrát gyakorol, amelyet a rendszerét támogató intézményrendszer, valamint ennek segítségével a társadalomban gerjesztett sznobizmus tesz teljessé.
• Relativizálja az irodalmi értéket¸olyan gyakorlati helyzetet teremt, ahol az irodalmi érték fogalma egyenlő a kanonizáltsággal.
• Az író vagy költő státusz ennek nyomán nem az alkotót jelenti, hanem olyan személyt, aki a kanonizált irodalmi intézményrendszer személyi tartozéka.
• Az irodalomban az alkotás háttérbe szorul, mellékkörülményei – díjak, megjelenések, tagságok, protokoll-rendezvények szerepe aránytalanul felértékelődik.
• Az irodalom élete lényegében protokolláris aktusok sorozatára redukálódik, és ezek olyan pszeudo-világot építenek ki, amely a valósággal csak igen korlátozottan érintkezik.
• Az irodalmi életet helyenként kimondottan rituálissá teszi, hasonlóvá a háremek belső életéhez, ahol a különféle csoportok közötti erőviszonyok pillanatnyi állapota szabja meg az érdekérvényesítési lehetőségeket, de maga az érdekérvényesítés is csak alapvetően kisszerű célok mentén, kisszerű pályán lehetséges.
• Elzárja az irodalmat és legfőképpen az irodalom értékelését a valódi közönségtől; alapállása szerint kizárólag a kánonnak megfelelő értékelés lehet releváns. Ez mindenképpen eltorzítaná az irodalmi minőség felfogását, még akkor is, ha minden ítélete kivétel nélkül helyes volna.
• Elzárja az irodalom értékelését a közönségtől, és a közönség véleményét, igényeit és elvárásait teljesen kirekeszti az általa elismert szerzőket motiváló tényezők közül. Közönség és kánon ellentéte akár állandósulhat is, a kanonizáció szempontjából a valódi közönség ítélete sohasem releváns, hanem mindig irreleváns, és egy torz Elitkultúra-tömegkultúra (a valóságban kanonizált-nem kanonizált) kultúra antinómia mentén elvetendő, lesajnálandó.
• Az irodalmi érték fogalmát önkényes irányokba torzítja el. Figyelmen kívül hagyja az irodalomhoz tartozó tradíciókat, irodalom és költészet valódi céljaival szemben teljesen közömbös.
• „Esztétikai kasztrendszert” teremt kanonizált és nem kanonizált irodalmi formák között. Bizonyos zsánerek a kánon tagjai lesznek, másokat kirekeszt a kánonból irodalmi minőségüktől függetlenül pusztán valamely zsánerhez való tartozásuk miatt. Az apokrif műfajokat kommersznek minősíti, amivel azonban a népszerűségüket nem csökkenti. Esetenként gazdasági eszközökkel üldözi az apokrif műfajokat (giccsadó és ehhez hasonlók.). Itt van kivétel: magasan kanionizált alkotók apokrif kivételes esetekben apokrif műfajokban is alkothatnak kanonizált művet. A kellőképpen rugalmas esztétika ezt általában „tökéletesen” megindokolja.
• Az esztétikai kasztrendszer egyéb vonatkozásokban is érvényesül. Minden alkotó művészete is értékére való tekintet nélkül kommersz, aki nem tartozik valamelyik kanonizált csoporthoz. A befogadás, az „átmenet rítusa” után kanonizált alkotó lehet, és a művei is – részben vagy teljes egészében – kanonizáltakká válhatnak.
• A kánon által szentesített szerzők között a mindenkori hierarchia csoport-és személyközi kapcsolatok, intrikák, ismeretségek függvénye, a művek száma és minősége a legtöbb esetben nem releváns. Olyan alkotó is kerülhet kapcsolatrendszere lévén kivételezett helyzetbe, aki alig néhány művet mondhat magáénak, vagy hosszabb idő alatt sem alkot semmit.
• A kánon beavatkozik az irodalom belső életébe, és alapvetően irodalmon kívüli szempontokat enged ott érvényesülni. Hirtelen „fontossá” válnak olyan tényezők, amelyek korábbi időszakokban nem bírtak jelentőséggel; például a költő napi pártpolitikai szempontú „hovatartozása”.
• A kánon előbb-utóbb olyan értékszemléletet juttat érvényre, ami a befogadók zömének ízlésére alapvetően nincs tekintettel, ezzel megbontja művész-mű-közönség hagyományos egyensúlyát.
• A kanonizáció mindig a költészetnek álcázott politikai vagy gazdasági alávetését jelenti.

A kánon szerepe azonban még ennél is több, hiszen alapjaiban kérdőjelezi meg irodalom és közönség kapcsolatát, minden irodalmiság fundamentumát. A kánon infrastruktúráján belül a közönség tetszése, igényei, visszacsatolása jelentéktelenné válik, a kánon intézményeinek reagálása „fontosabb” lesz.

Emiatt a kisszerűség még inkább eluralkodik; a versesköteteket már az őket finanszírozó szponzorok se olvassák, a kanonizált líra közönsége szerzőjének szűkebb ismeretségi körére redukálódik, és a költők nem egyszer egymásnak „üzennek”. A kanonizáció pszeudo-valóságot teremt, és létrehozza az ehhez kapcsolódó hamis tudatot. Ez sajátos mezőt alkot, mintegy a hétköznapi valóság járulékos részeként funkcionál, és sok esetben egyfajta sajátos kettős tudatot teremt. A kanonizált szerzők egy része ennek megfelelő furcsa kettős életet él; mintegy meghasadva elválik egymástól a hús-vér ember, mint magánszemély – illetve a költő és író, akinek a magánemberhez szinte semmi köze sincs, igyekszik úgy viselkedni, mint aki semmi közösséget sem tart és nem is vállal magán-önmagával. Másoknál kettős morál jelent; van egy civil erkölcs, a hétköznapok számára, illetve egy költő-erkölcs. A kétféle morál – de különösképpen a kétféle etikett – nem egyeztethető össze egymással. A kánon valósága – a hétköznapi valóságtól eltérő dimenzióban létező kvázi-valóság.

A kánon látszólag a minőségi művek és szerzők elkülönítését, valójában azonban az irodalom feletti uralmat szolgálja. Ezért a kanonizációnak mindenképpen érdeke, hogy markáns ízléskülönbséget hozzon létre kanonizált és nem kanonizált irodalom között. A népszerű irodalom kanonizációjának a hatalom szempontjából semmi értelme. A hatalom számára a kánon akkor érték, ha az a nagyközönség számára nemcsak érdektelen, de nem is megközelíthető.

A kanonizációnak cenzúrát helyettesítő szerepe van. Ha a kánon kellőképpen korlátozza a formát, és az inadekvát formába gyógyíthatatlanul bezárt tartalom nem képes utat törni a befogadókig, mindenféle cenzúra felesleges. Az irodalompolitika lehet végtelenül „liberális”, látszólag nincs is szükség irodalompolitikára. A kanonizált irodalom a maga kanonizált formájában szinte bármit megírhat, az – mivel a közönség széles rétegeihez nem juthat el – jelentéktelen marad. Felesleges tiltani, cenzúrázni. A kanonizáció a pszeudó-szabadság intézményesített formája.

 

A kánon lehetőleg igyekszik minden hidat elvágni az általa szentesített irodalom és a hétköznapi valóság között. A kánon világa Isten nélküli világ, a kanonizált irodalom Isten nélküli irodalom. A kánont létrehozó és a háttérből irányító hatalom – mint kvázi-Isten – nem tűr vetélytársat.

A kanonizált irodalom a formát és a tartalmat egyaránt monopolizálja. Elvágja az irodalmat hagyományos utánpótlásától és éltető erejétől, a populáris kultúrától.

Ebben a rendszerben a populáris a kanonizált ellentétévé vált. A kánon hívei és fenntartói semmitől sem rettegnek annyira, mint a populáristól. Okkal, hiszen az állandóan megújuló, mindig újra és újra feltöltődő populáris kultúra fejlődésére a kánonnak csak minimális hatása van. Régebben a magyar kultúrában kölcsönös egymásra hatások bonyolult hálózata létezett a populáris kultúra és a hivatásos költészet között, át- meg átjárták egymást, sűrű, széttéphetetlen szövetet alkottak. Számos magyar költő merített a populáris kultúrából, utóbbi pedig rendszeresen adaptálta a hivatásos költészet témáit és formáit. Balassi és Rimay idején a hivatásos költészet hosszú időre megtermékenyítette a populáris kultúrát, Csokonai úgyszólván együtt lélegzett a népköltészettel – nem is beszélve Petőfiről.

A kánonnak a populáris kultúra fejlődésére tett hatása napjainkban már elenyészőnek mondható. Fordítva nem így áll a helyzet, a kanonizált kultúra ma is gyakran – bár esetenként eltorzítva. Kiherélve, felismerhetetlenné ficamítva – de még mindig használja a populáris kultúra javait.

A kánon oldaláról mindent elkövetnek, hogy a populáris kultúrát a kommersszel azonosítsák. Természetesen vannak átfedések – ahogy a kanonizált kultúrával is. Utóbbiban is bősséggel akadnak kommersz elemek, de ezek azonosítása nem könnyű a kánon által favorizált mesterkélt, szándékosan nehezen megközelíthető formák miatt.

Nagyon ritkán és a legtöbbször előítéletesen vizsgálják, miben áll a populáris kultúra és a kulturális ipar kapcsolata. A kérdéshez általában prekoncepciózusan közelítenek, elitista gőggel vonják kétségbe a kulturális ipar minden termékét a vele esetleg szimbiózisba került populáris kultúrjavakkal egyetemben. A fentebb említett sajátos kettéhasadtság itt különösen jelentős, hiszen a peckesen elutasító álszent elméleti cikkek szerzője a magánéletben ugyanezen kulturális ipar termékeinek lelkes fogyasztója. Ez a feltűnő tisztázatlanság zavart okoz, és a kaotikus helyzet határozottan a kánonnak kedvez.

A kánon oldaláról újabban mind gyakrabban „elemzik” a populáris kultúrát, illetve a populáris kultúrához köthető gondolkodásmódokat. Számos igen tendenciózus írás született ebben a témában. Csupán a populáris kultúra ad hoc elutasításában közösek, fogalomrendszerük különböző, az is megesik, hogy egymás tételeit teszik nevetségessé. Érződik rajtuk a verítékes erőlködés, hogy a populáris kultúra kétségbe vonására valamiféle „elméleti alapot” rögtönözzenek. Definíció-kísérleteik szánalmasak, nagyjából így foglalhatók össze:

A populáris kultúrához tartoznak mindazon termékek, amelyeket a populáris kultúra hordozói kedvelnek. Ez a skála természetesen a gigantikus költségvetéssel készülő hollywood-i közönségfilmtől a viccig terjed. Parttalan és jóformán kezelhetetlen kategória. Minden termékét sommás megjegyzésekkel az „értéktelenség” halmazába taszítani több mint felelőtlenség.

A valóságban rendkívül bonyolult kölcsönhatások egész rendszere létezik a halmaz különféle csoportjai között. Esztétikai alapon történő vizsgálatuk gyerekcipőben jár, az elitista kinyilatkoztatásszerű elutasításnál alig jutott többre. Természetesen lehetetlen, hogy a populáris kultúra minden terméke az esztétikán kívüli kategóriába essen. Ezt voltaképpen a kánon hívein kívül senki nem is állítja.

A kánon nagy energiával igyekszik hangsúlyozni függetlenségét mind a populáris kultúrától, mind pedig a kulturális ipar termékeitől. Utóbbi esetben nincs igazán nehéz helyzetben, hiszen a gügye valóságshow-k, ostoba akciófilmek, vagy a gagyi vígjátékok elítélésében a társadalom hangadó csoportjaival van egy véleményen. Elegendő, ha a kulturális ipar termékeinek mindig csak a legszánalmasabb kategóriáira hivatkozik, azokkal perel, hiszen azokkal szinte minden egyebet könnyedén egybe lehet mosni, és máris a tiszteletre méltóság jelmezét öltheti magára.

A populáris kultúra termékeivel kapcsolatban azonban már lényegesen nehezebb helyzetben van a kánon. Ezektől nehezebb elszeparálódnia. Voltaképpen nem is kellene elkülönülnie; lényegesen egészségesebb volna szimbiózisban élnie, biztosíthatná az irodalom zavartalan fejlődését.

A populáris kultúrával való kapcsolat csak időtörés segítségével lehetséges. A korábbi időszakok már letűnt, nem élő populáris kultúrájával kedvére kacérkodhat a költő, ettől nem lesz apokrif.

A kánon alapvető tulajdonsága, hogy globalizált. Azaz: a magyar kanonizált irodalom lényegében egy elvben az egész világra kiterjedő kánon helyi kirendeltsége, része, helytartósága. Éppen úgy, ahogy számos hazai politikai szervezet is kirendeltsége, olykor meg éppen helytartósága valami nemzetközi képződménynek. A nemzetközi kánon liberális beállítottságú, és valamiféle élő világirodalom látszatát szeretné kelteni. Ennek leginkább a nemzetközi kánon nyilvánvaló politikai tendenciája mond ellent. Jelszavai között ugyan állandóan hangsúlyosan szerepel a sokféleség, a pluralizmus, stb.; de nyilvánvalóan ez a kánon nagyon is egyféle politikai kultúrát preferál. Látszólagos sokfélesége ellenére is határozottan a globalizáció jelenlegi tendenciáinak nyilvánvaló támogatója. Értékrendszerébe nem is fér bele semmi, ami ettől eltérő. Ilyenformán a nemzetközi kánonról nyugodt lélekkel kimondhatjuk, hogy ez nem egyszerűen a különféle országos (vagy nemzeti) irodalmi kánonok politikán felül álló szövetsége, hanem – nemzetközi kapcsolataival, infrastruktúrájával egyetemben a globalizáció egyfajta kulturális vetülete, és mint ilyen felett, a globalizáció irányítói diszponálnak felette. Semmiképpen sem tekinthető tehát valami, a nemzetek felett álló „világkultúra” reprezentánsának.

 

Ennek ismeretében nagyon is ironikusan értendők például azok az aggodalmak, amelyek attól „féltik” a határon túli kisebbségi magyar irodalmakat, hogy annyira leszállítják írásművészetük színvonalát (értsd: a globalizáció számára merőben érdektelen, de amúgy nagyon is fontos és irodalmi érdekű problémákkal foglalkoznak, például a kisebbségi léttel), hogy kizárják magukat az európai – vagy éppen a világ! – irodalmának folyamatából (azaz nem azonosulnak a nemzetközi, globalizációt pártoló irodalmi kánonnal).

Hogy mit is jelent valójában a nemzetközi kánon, annak eklatáns példája volt a nemrég elhunyt francia filozófus Derrida Marx-könyvének fogadtatása. Az algériai zsidó származású, extravagáns francia a nemzetközi posztmodern egyik legfőbb reprezentánsának számított, az ő nevét írták a zászlajukra, csakúgy, mint a milánói Umberto Eco nevét (Nem tudom, hogy a szellemes olasz író és irodalomprofesszor mennyire van ettől elragadtatva, gyanakszom, nem igazán.).

Marxról írott könyvében Derrida meglepetésre megtámadta Fukuyama „elérkezett a liberális piacgazdasággal és a plurális demokráciával a történelem vége” elnevezésű silány elmeszüleményét, és elég keményen le is szedte róla a keresztvizet.

Fukuyama korábban megjelent sikerkönyvében nagyjából azt mondta, hogy a két világrendszer között az értékek harca zajlott, a létező szocializmus, mint Gonosz, elbukott, a liberális piacgazdaságra épülő plurális demokrácia, mint Jó, győzött, és következik a globális liberális piaci Kánaán.

Derrida válaszában olyasmiket mondott, hogy ebben a győzelemben nincs sok köszönet. A létező szocializmust nem a liberális demokrácia fennköltsége, a piacgazdaság igazságossága vagy a belső ellenzék álmodozása győzte le, hanem a multinacionális finánctőke. A világ korántsem az a liberális paradicsom, amilyennek Fukuyama látja, hanem szörnyű problémákkal teli, válságos hely, ahol terrorizmus, szegénység, éhínség pusztít, amiben a multinacionális finánctőke nem ártatlan. Éppen világméretű támadás indult a dolgozók korábban kivívott jogainak megnyirbálására; a liberalizmus nem paradicsom…

A nemzetközi kánon reprezentánsai nem nagyon örültek Derrida művének.

Ilyen az, ha a kánon kegyeltje mond ellent a kánonban hangoztatott közhelyeknek. A nemzetközi kánon fenntartója ugyanaz a multinacionális finánctőke, amelyről Derrida beszélt. Ahogy a pénzpiacot irányítja, ugyanúgy rajta tartja kezét a világkultúrán is. Olyan világkultúrára van szüksége, amely kellőképpen nemzetközi, értékként próbálja megjeleníteni a tőke által kívánt fogalmakat (bevándorlás, nemzeti és vallási értékek közömbössége, mobilitás stb), és kellőképpen messze esik a populáris kultúrától ahhoz, hogy bárhol is komoly, az esetleges gazdasági hatalommal szembehelyezkedni képes ellenzékké válhasson. Itt is nagyon fontos az elkülönülés.

A nemzetközi kánon tehát igazából nem irodalmi etalont, csupán a kánon etalonját jelenti. A rá való hivatkozás általában manipulatív célokat használ.

Az elkülönülés határozott szükséglete leplezi le a kanonizáció alapvetően hatalmi természetét.

Az elszeparálódás csak úgy tartható fenn, ha erőteljesen korlátozzák a kanonizálható formák körét. Természetesen úgy, hogy a populáris kultúrában keletkező művek automatikusan apokrifként jelenjenek meg. Ez persze csak akkor lehetséges, ha a kanonizált témák és formák radikálisan eltérnek azoktól, amelyek várhatóan a populáris kultúrában keletkeznek.

Meglepő, de ennek fenntartása talán éppen a lírában a legnehezebb. Ami a drámát illeti, a magyar színházakban igen kevés hazai szerző tud érvényesülni, azok is zömmel csak akkor, ha egy bizonyos belső körbe tartoznak. Számos olyan kanonizált szerző van, akinek már megjelent (gyakran nem is egy), teljes mértékben kanonizált drámakötete, de a bennük található darabok jelentős részét a színházak még sohasem mutatták be.

Ehhez persze nagyon hozzájárult a színházakban terpeszkedő rendezőuralom, ami a dráma terén a kontraszelekció második vonalát alkotja. A színházaknak eme kegyelmes urai saját „művészi egyéniségük” kibontakoztatása érdekében inkább drámát íratnak vagy kreálnak az arra legalkalmatlanabb és legméltatlanabb tárgyból is (vö. Mein Kampf, vagy akár a menetrend), mintsem oda alacsonyodjanak, hogy valódi drámai művet rendezzenek meg a színpadon. Na, ha véletlenül ez esik meg, abban sincs köszönet; a műveket eltorzító „rendezői olvasatok” közmondásosak. Még a klasszikusok sem ússzák meg, Shakespeare műveinek szövegét is elképesztő mértékben képesek meghúzni-nyúzni-nyirbálni-herélni; az alkotójuk sose ismerne rájuk – mit várhat akkor az élő szerző…

A drámai mű érvényre jutásának akadálya tehát a szűkösség. Még a kanonizált darabok közül is csak kevés olyan akad, ami képes minden akadályon, végül még a rendezői olvasatok halálsorán áttörve nagyjából sértetlenül a néző elé kerülni.

Nem kanonizált szerző nem kanonizált műve itt nagyon kevés eséllyel pályázik. A kánon könnyen őrzi állásait.

Az epikában (amelynek reprezentatív, sőt a közönség érdeklődésére számot tartó műfajai a regény és a novella) éppen ellenkező a probléma: a tágasság. Az epika elképesztő bőséget termel ma is, de ennek csak igen kis hányada a kanonizált. Utóbbiak maguk is késhegyig tartó harcot folytatnak egymással az elismertségért. Ez csak igen kis részüknek sikerülhet, és általában nem a minőség dönt közöttük, hanem hatalmi és kereskedelmi szempontok. A csúcsra járatott sznobizmus sem képes, és nem is akar minden kanonizált epikai művet megvásárolni.

A közönséget leginkább érdeklő epikai zsánerek zöme eleve apokrifnak van nyilvánítva. A siker nem a kanonizáltságtól függ, bár tagadhatatlanul több lehetőséget kapnak a kánoni művek, ezek voltaképpen bizonyos értelemben véve cinkelt lapokkal látszanak, viszont a művek óriási bőségében a lehetőségek elenyészők. A közönségsiker alapja a marketing, sőt a világmarketing. Vitatható minőségű regények is óriási kasszasikert termelhetnek, kiválóak sikertelenek lehetnek.

A piacot elárasztják a külföldi kommersz művek, itthon ezeknek hangos tábora van – utóbbi meglétét annak idején Kosztolányi a parlagiasság egyik legfőbb ismertetőjegyének mondta. A kánon művei védelmet és támogatást kapnak, és a sznobizmusra támaszkodva jó közepesen érvényesülnek.

A lírában azonban más a helyzet. A piacon ugyanis ez teljesen elhanyagolható tényező, az emberek alig-alig vásárolnak kortárs versesköteteket. A líra már sokkal hamarabb elszakadt a voltaképpeni közönségtől, mint akár a dráma, akár az epika, hiszen a líra az egyetlen irodalmi műnem, amelyet szinte teljesen monopolizált a kánon. A közönség érdeklődésének hiányát persze lehet magyarázni mindenféle mondvacsinált okkal és ürüggyel:

• Ma a líra nem korszerű
• Az emberek már nem szeretnek verses műveket olvasni
• A modern ember életfelfogásától idegen a líra

Stb…stb..

Ezek kiváló kifogások, nem igazak.

A líra továbbra is az ember legszemélyesebb, az emberi belső tartalmakat a legmeghittebb módon kifejezni képes irodalmi forma. Csak éppen a kanonizált líra zöme sem formájával, sem tartalmában nem felel a közönség kérdéseire.

 

Mi van helyette?

• Dalszövegek
• Mindenféle alkalmi rigmusok
• Fűzfapoéták alkotásai
• Különböző tehetségű helyi költők (falu, város, hivatal, munkahely, iskolai osztály, klub stb.) alkotásai

Az utóbbi évtizedekben a populáris lírának ezek a formái folyamatosan léteztek és léteznek. Törvényszerű volt, hogy előbb vagy utóbb jelentősebb tehetségek emelkednek majd ki közülük, és ezek nem mindegyike fog a kanonizált líra irányába tájékozódni, hanem hű marad populáris gyökereihez.

Évtizedekkel ezelőtt jelentek meg az első jelentősebb amatőr költők, és mára a magyar amatőr líra kezd komoly tényezővé válni.

A kanonizált líra a maga formai és tartalmi elveivel elszakadt potenciális közönségétől, saját külön dimenziót hozott létre, valamiféle virtuális szigetet, ahol még a természet is másképpen működik.

Ez a kanonizáció ereje – egyben gyengesége is.

Mert hiába torzítja el a végtelenségig a líra témáit és formáit, semmire sem megy vele, hiszen a szerelem, és a szerelmi líra igénye minden nemzedékkel újjászületik.

A szerelemmel pedig – megújul a líra is. Mindig populáris, szerethető formában. A mindenütt meglévő helyi tradíciók folytatásaként.

A líra ezerfejű sárkány, semmiféle torzító kánon se tudja soha legyőzni.

Folytatása következik.