Szerelem és líra - CLXIX.

SZÁZHATVANKILENCEDIK RÉSZ

A líra társadalmi környezete

A líra önmagában vett céljai és feladatai koronként nagyjából azonosnak tekinthetők, a líra társadalmi helyzete azonban korról korra változik.

A jelenleg a Föld zömét uraló polgári társadalom a polgári anyagiasságra épül, abból fejlődött ki. a polgári gondolkodás mindent mérhetőnek, kézzelfoghatónak szeretne látni. A valami alapjában véve nem az, megkísérli azzá tenni.

Ennek első lépcsőfoka még a reformáció volt; a polgári gondolkodás teremtett egy sokkal polgáriasultabb, egyszerűbb, a misztikus hagyományokat szélsőségesen korlátozó vallási felfogást. Ennek az volt az ára, hogy el kellett fogadnia a végzet, az eleve elrendelés elvét, amely egyébként nagyon is közel áll a polgári gondolkodáshoz.

A polgári társadalom a lírát is, a szerelmet is megpróbálta anyagi értelemben felfogni, ez által irányíthatóvá tenni. Ez természetesen lehetetlen. A szerelem és a líra felett a polgári berendezkedés sem diszponálhat, mert a hatalom egyikkel sincs és nem is lehet egy dimenzióban.

A polgári társadalom hatalmi gépezete a lírával ugyanúgy nem tud mit kezdeni, ahogy az összes többi berendezkedés sem, ezért nem is a költészetre összpontosított, hanem annak művészére, a költőre.

A költőből státuszt, foglalkozást csinált, intézményrendszert, infrastruktúrát épített köré, amelyet már manipulálhat. A lírát pedig a mai napig igyekszik az intézményrendszerre, illetve az abban érdekelt költő státuszú személyek alkotásaira szűkíteni.

Lényegében ugyanez történt a szerelemmel is. A szerelem is megfoghatatlan a hatalom számára, a szexualitás azonban megfogható és kezelhető. A hatalom igyekszik is a szerelmet a kortudatban a szexualitásra korlátozni – és manipulálni.

A polgári társadalom bizonyos értelemben véve a közvetítő közeg uralmának társadalma. Utóbbi minden szinten beékelődött a javak előállítói és fogyasztói közé, és szilárdan a kezében tartja a társadalom minden gazdasági jellegű folyamatát. Gazdasági uralmát a piac mitizálásával leplezi.

A líra terén is egyértelműen a társadalom más szegmentumaiban uralomra jutott közvetítő közeget favorizálja. Voltaképpen sikerrel, hiszen jelenleg oda jutottunk, hogy a vers, az alkotás, a líra lényege igazából már nem is fontos, a lényeg a megjelenésben, a kötetek számában, azaz a közvetítő közegben van.

A közvetítő közeg a mindenkori társadalom legkevésbé stabil alkotóeleme. Állandó mozgásban van, rákényszeríti a társadalomra a permanens versengés állapotát. A gazdasági csereeszköz, a pénz elhatalmasodása a közvetítő közeg uralmának egyenes következménye.

A versengés a szerelem és a líra lényegétől merőben idegen. Mindkettő az ember belső lényegéből fakad.

A polgári társadalom – profán társadalom. Mit kezd két ilyen hallatlanul fontos emberi tényezővel, amelyek közül egyik sem profán?

A versengésre alapozott, kisstílűen anyagias szempontok alapján felépülő társadalom nem tűrheti el alapelveinek megkérdőjelezését, és megteremti a pszeudo változatát a lírának is, a szerelemnek is.

A líra „elitkörökbe” húzódik, visszaszorul, „intézményi elméletek” hatálya alá kerül, közben szélsőségesen profanizálódik, és csaknem önmaga ellentétébe csap át. Többé nem versekről szól, hanem kötetekről, kapcsolatokról, folyóiratokról és díjakról.

A polgári anyagiasság a szerelemmel nem boldogul, de kézben tarthatja annak „intézményeit”, a szexualitást és a házasságot.

Elsősorban azzal, hogy profanizálja őket. Ilyen körülmények között ugyanis a profanizálás nem egyebet jelent, mint azt, hogy a hétköznapi profán mindennapokat korlátlanul uraló jelenségek, mint a piac és a pénz, olyan szférákba is betolakodhatnak, és érvényessé válhatnak, ahol semmi keresnivalójuk.

A profanizált szexualitás részben a prostitúció, részben a promiszkuitás terjedését jelenti. Az örökös partnerváltáson (mindegy, hogy házasságon belül, vagy kívül) alapuló magánélet a pénz szerepét teszi kizárólagossá az ember intim életében, másodsorban pedig gyakorlati promiszkuitást teremt. Négy-öt (esetleg annál is több) házasság, meg közben egymást számos egymást keresztező viszony lényegében – promiszkuitás. A „modern” címkével meg is ideologizálják. Pedig a szabadosság éppen úgy nem „modern”, ahogy az ízléstelenség, vagy a trágárság sem az; minden korban létezett, és sohasem vált annak a javára, aki elkövette.

Igazából a szerelemre és boldogsága való képesség nincs anyagi szempontoknak alárendelve. Viszont olyan kisközösségi autonómia jár vele, ami megakadályozza a piaci tényezők betolakodását. Két ember mély és tartós szövetsége teljesítménykényszer, viszonyhalmozás, versengés, meg hasonló piaci tényezők nélkül.

A profanizált házasság voltaképpen sohasem ismeri meg a szerelmet, ahhoz nyomokban sincs köze, leginkább a szexualitásról szól, és konzerválja a bizonytalanságot, a bizalmatlanságot és a rossz közérzetet. Semmi sem akadályozza a pénz a magánszféra fölötti uralomban.

A hivatalos szabadságkultusz sem a filozófiai értelemben vett szabadságról szól, csak a pénz tényleges irányítóinak korlátlan cselekvési lehetőségét szentesíti. Intézményekkel és közösségekkel szemben.

Az intézményrendszerrel szemben már talán nincs is erre szükség, a pénz annak már régen fölébe kerekedett.

Viszont a család és a nemzet még mindig képes emberhez méltó lelki függetlenséget biztosítani; nem hiába zúdul rájuk folyamatos zárótűz.

Most azonban a lírával kell közelebbről foglalkoznom. Nézzük újra az ide tartozó kérdéseket:

v     Különleges helyzetben van-e a hivatal támogatta líra, elég-e ezredszer is a közönségre hárítani az érdektelenség miatti felelősséget?

v     Vajon minden, a közönséggel kommunikálni képtelen költőt meg nem értett zseninek kell tekintenünk? Meddig még? Örökre?

v     Vajon hányszor kell elolvasnunk ahhoz egy „verset”, hogy a bágyadt, alaktalan és szánalmas semmitmondás lírává nemesüljön?

v     Születik-e a költő, vagy a hivatal nevezi ki?

v     Kell-e a jó verset örökösen magyarázni, nem szükséges-e, hogy a maga erejéből érvényesüljön?

v     Pótolhatja-e az infrastruktúra a valódi költői erőt?

Folytatása következik.