Szerelem és líra - CCXLII.

KÉTSZÁZNEGYVENKETTEDIK RÉSZ

 

Tovább:

 

„Az égbolt füstös, lomha kotlett,
szállongott rím és vérszaga.”

 

Láthatjuk itt is, hogy a forma primátussal bír a tartalommal szemben. Jelen esetben a keresztrím igénye az, ami a tartalmat alaphangon válogatja.

 

„Egy originál haza-ötlet
hiányzott péntek éjszaka.
Az égbolt füstös, lomha kotlett,
szállongott rím és vérszaga.”

 

Nézzük csak:

 

„ - haza-ötlet
 -  éjszaka.
- lomha kotlett,
- vérszaga.”

Ez a szerkezeti egység egyértelműen a rímekre épül, ez itt a legfőbb szervező erő. A forma határozza meg a tartalmat.

 

„Az égbolt füstös, lomha kotlett,”

 

Az égbolt valóban lehet füstös is, lomha is. A kotletthez sokkal kevésbé hasonlít, de azért a Költő joga, hogy akár ilyen asszociációt is találjon. Főleg, hogy a versnek ebben a részében ez a két sor csak a korábbi kettő által teremtett konkrét szituáció jellemzésére szolgál.

 

„Egy originál haza-ötlet
hiányzott péntek éjszaka.”

 

Ez a szegmentum lényege. Valamiféle „lírai tételmondat”. A következő kettő ezt kíséri.

 

„Az égbolt füstös, lomha kotlett,
szállongott rím és vérszaga.”

 

Ezért ez a két sor helyzeténél fogva sokkal szabadabb lehet, amivel a Költő él is.

 

„Az égbolt füstös, lomha kotlett,”

 

Az „ötlet-kotlett” rím annyira erős és egzotikus, hogy a Költő nem tudott neki ellenállni. Szokatlansága miatt nagyon valószínű, hogy a szokásos Méltatók a tőlük elvárható ájult elragadtatással fogadják majd.

 

Ez olyan mellékszempont, ami a kánon költőit többé-kevésbé mindig motiválja. Minél egzotikusabb, furcsább, különösebb szókapcsolatokat kell teremteniük, hogy a kánon megszokott Méltatóinak figyelmét magukra vonják. Egy-egy ilyen megtalálása valóságos győzelemmel ér fel.

 

Az ilyen törekvés aligha szolgálja a líra javát. A minőségét semmiképpen sem. Nem a pontosságra és a mélységre, hanem a különösségre törekszenek. Az érdekességre.

 

Más kérdés, hogy egymás mellé téve, az ilyen „különleges szókapcsolatok” és az azokat kísérő méltatói farkcsóválások riasztó sora együtt csüggesztően unalmas tud lenni…

 

Akadt már a magyar irodalom történetében ilyen törekvés; a reformkor cukros-szirupos biedermeier lírája idején. Akkor leginkább a „szív” szóösszetételei voltak a legnépszerűbbek:

„szívkincs, szívérzemény, szívszerelem, szívmagány” stb.

 

Manapság inkább szörnyű képek nyegle divatja járja – ami nem kevésbé émelyítő az előbb említettnél.

 

Nagyon tanulságos azonban arra nézve, hogyan veszi át az uralmat a mellékes szempont a kánon alkotóinak verseiben, és hogyan csúsznak a versek félre. Ez a mai kanonizált költészetünk egyik legsúlyosabb betegsége. Parti Nagy verse erre nézve eklatáns példa.

 

„Az égbolt füstös, lomha kotlett,”

 

Ez semmiképpen sem lép túl az ízléshatáron, de ebben szerepe van a fentebb említett ténynek is: ez a két sor arra szolgál, hogy az első kettőhöz atmoszférát teremtsen.

 

„Az égbolt füstös, lomha kotlett,”

 

Többszörösen merész és többszörösen öncélú képalkotás. Érdemes a mélyére nézni.

 

„Az égbolt füstös, lomha”

 

Eddig rendben van. az égbolt szinte bármikor lehet „füstös”. Ez megszokott, hétköznapi jelző. Konkrét képzeten alapul. Most ne akadjunk fel azon, hogy az éjszakai égbolt aligha látható füstösnek. A Költő talán a dolgozószobában ül, az égboltot nem látja, de valamiért füstösnek gondolja. Talán azért, mert ő maga van valamiért „füstös” hangulatban.

 

A „lomha” már elvonatkoztatás eredménye, de ezt is használjuk, akár a hétköznapi társalgás szintjén is.

 

„Az égbolt… kotlett,”

 

Még merészebb, de ízléshatáron belül. Az égbolt nemigen hasonlít kotletthez, meglehetősen ritkán gondoljuk azt, hogy szeretnénk felfalni. De játékos és szokatlan kép, komoly stílusértéke van.

 

Üzenete nincs, de ezt nem is vethetjük a szemére, hiszen nem is lép túl a leíró funkción.

 

„füstös, lomha kotlett,”

 

Ez viszont már igen. Ha a kotlett „füstös, lomha”, az leginkább undorító kép, a verset nem viszi előre, de zavaró mellékjelentéseket is generál.

 

„szállongott rím és vérszaga.”

 

Ha a kotlettnek „rím és vérszaga” van, az szerfelett különös táplálék lehet.

 

„rímszag és vérszag”

 

Elég bizarr párosítás. Különböző allúziókból táplálkozik. A „rímszag” a Költő mesterségéhez tartozik, együtt él vele. Különösen az olyan Költő, mint Parti Nagy, akinek a számára ennyire fontos a rímelés.

 

A „vérszag” meg a kotlett képéből táplálkozhat, illetve ennek a képe hozhatta magával. Kár érte. Zavaros és undorító irányba tereli a vershelyzetet anélkül, hogy bármilyen hozadéka lenne.

 

A helyzet rendkívül tanulságos:

 

„Egy originál haza-ötlet
hiányzott péntek éjszaka.
Az égbolt füstös, lomha kotlett,
szállongott rím és vérszaga.”
 

A Költő „eredeti ötletet” keres a Haza versbe foglalásához. Egy rím fura képet generál, a kép pedig szinte önmagát viszi a vérszaghoz. Eredmény: zagyva és undorító kép.

 

A vers már a kezdetén félrecsúszott, rossz irányba futott. Erről nem a tervezett tartalom tehet, hanem pusztán másodlagos formai és asszociációs elemek okozták.

 

Itt érdemes megállni. Iskolapéldáját láthatjuk annak, miképpen uralkodik el a vers fölött a másodlagos, a mellékes. Fentebb már jeleztem, hogy ez a hazai kanonizált költészet egyik rákfenéje.

 

A kiindulópont megállapítása után érdemes a motívum „fejlődését” követni a vers egészében is. Roppant tanulságos, ahogy a mellékes motívumok átveszik az uralmat a vers fölött, és ahogy egyre inkább kificamodik a tartalom.

 

Miért ficamodik ki a vers tartalma?

 

A fő okok nagyjából a következőképpen festenek – egyik lépcsőfok követi a másikat:

 

Első lépcsőfok

 

A különleges szókapcsolatok, jelzők mértéktelen hajszolása.

 

• A különleges, mások verseit felülmúló szókapcsolatok felhajtása, „teremtése”, kiagyalása sokkal fontosabb, mint maga a vers. A vers voltaképpen olyan szöveg, ami ürügyet teremt a szójátékok és különleges szókapcsolatok nyilvánosságra hozatalára.
• A különleges szókapcsolat akkor is eredetinek minősül, ha valami ordas közhelyet fogalmaz meg „újszerűen”.
• A különleges szókapcsolatok tartalma a mindenkori nyelvi és gondolkodásbeli divatokat követi. Napjainkban a pesszimizmus tömegjelenség, a különleges szókapcsolatok által generált képek mélységesen borúlátóak és embertelenek.
• A gyakorlatban ezek a különleges kifejezések sokkal inkább igazodnak a kor populáris kultúrájának valamely, a kánon által elvben lenézett termékéhez – például a horrorfilmhez – mint a kultúra egyetemes tradícióihoz.
• A különleges szókapcsolatok, jelzők mértéktelen hajszolása által a líra minden téren és minden tekintetben erodálódik.

 

Az egyensúly ezzel a lírai költészet mellékes elemeire tevődik át.

 

• Már nem a kompozíció a fontos, hanem a különös szókapcsolatok, a rímelés, vagy bármi egyéb olyan formai elem, amelyek hagyományosan a vers szövetében alárendelődnek a kompozíciónak és a tartalomnak.
• Egyes formai elemek ebben a rendszerben akár abszolút értékké is válhatnak, ilyen például a sokat emlegetett szójáték, vagy éppen a „belső utalás”.
• Megtörténik a mellékes formai elemek abszolutizálódása.

 

A kitüntetett helyzetbe került mellékes elemek átveszik az uralmat a vers egésze felett.

 

• A mű további részében a Költő nem érzi – vagy egyre kevésbé érzi – fontosnak azt, hogy versét a maga lírai alapjaiban szemlélje és építse, inkább a jelzett mellékszempontoknak akar minél jobban megfelelni.
• Igyekszik a vers további részeit úgy alakítani, hogy azok lehetőleg kompatibilisek legyenek azokkal a különleges kifejezésekkel, amelyeket az első részben használt.
• Igyekszik még újabbakat fűzni a korábbiakhoz, ezáltal a szegmentumok tökéletesen uralni fogják a verset.
• Ezzel párhuzamosan a költő már nem uralja a versét, helyette a vers – jobban mondva inkább a „különleges szókapcsolatok és egyéb mellékes formai elemek, azaz inkább az utóbbiak mögött álló kordivat – uralja a verset.

 

Eddig a pontig a tárgyalt vers – Parti Nagy Lajos műve – elemzésén keresztül demonstrálhatom a folyamatot.

 

Van azonban a problémának egyetemesebb hatása is.

 

Folytatása következik.