Szerelem és líra - LXXXI.

Nyolcvanegyedik rész

Mindenekelőtt fel kell mentenem a XX. századi filozófiai stúdiumokat annak vádja alól, hogy ők vitték volna valamiféle negatív fordulattal lefelé irányuló pesszimista, felszámolást hangoztató irányba a szerelemről való gondolkodást. Tudom, hogy számos kortárs ezt hiszi, de a dolog nem így áll.

Sajnos ezért egyértelműen a nagyon tisztelt „klasszikus” klasszicizmus és a romantika gondolkodói a felelősek. Nem vétlen Kant sem, Schiller sem. A XX. századi filozófusok az ő nyomdokvonalukon haladtak, és nézetrendszerük legellentmondásosabb és legpesszimistább elemei gyakran nem egyebek az elődök téziseinek következetes végiggondolásánál. A lefelé irányuló spirál a felvilágosodás filozófiájától indul, bár igazi csapda jellege csak a közelmúltban mutatkozott meg. Most vált igazán azzá, ami már a születésekor volt: circulus vitiosus.

Az esszésorozatom már így is tengerikígyó-hosszúságú, aligha állhatok meg egyenként boncolgatni a fő téziseket, nem mehetek végig az összes, rendkívül ágas-bogas elágazáson, a belőlük fakadó vitákon, nézeteltéréseken, és az utóbbiakból sarjadó mellékágakon. Könyvtárakat írtak és írnak ezekről világszerte.

Néhány kardinális fogalmat azonban lehetetlen kihagyni. Itt van legfőképpen a „fenséges” kategóriája. Ez a zavarosan és ellentmondásosan definiált „fogalom” a „szépség” fölé rendelődött, és kártékony doktrínák százaiban jutott főszerephez.

A „fenséges” előzménye megtalálható a francia klasszicista drámában is, amiről fentebb már szó volt. Corneille műveiben a kemény retorikával hangoztatott, és a tiszteletre méltóság álruhájában pöffeszkedő „kötelesség” – amiről a patetikus jelmezt lerántva tüstént kiderül, hogy nem egyéb a feudális erkölcs maradványaiból eredő szolgalelkűségnél, amely a Napkirály korában az uralkodói parancs feltétel nélküli teljesítését akarta a morál alapjává tenni.

A klasszikus esztétikában a „fenséges” fogalma iskolapéldája az újkori gondolkodás zagyva alapokon álló szent teheneire; minél többször próbálják definiálni, annál zavarosabb, homályosabb és ellentmondásosabb lesz, és minél inkább ragaszkodnak hozzá, annál feleslegesebb.

A bolondgomba fészke adva volt, gyorsan szárba is szökkenhetett: A „fenséges” ember nem lehet boldog – tartja a „klasszikus” ideológia. Megint volt hát valami, a hétköznapi emberi értékeknél „magasztosabb, fennköltebb, magasabb rendű” – ami definiálhatatlan ugyan, de propagandisták és hordószónokok számára nélkülözhetetlen.

Az ilyesféle kategóriák politikai következményei beláthatatlanok. Ha létezik olyan elfogadott „filozófiai” kategória, ami az emberek egy csoportját homályos okoknál fogva a többi fölé, valami nehezen megfogható „tekintély”, „elit” stb. státuszba rendeli, az mindig a legkártékonyabb „eszmék” fedezékévé válik.

A „fenséges” mellett tüstént parkoló pályára került a szeretet, a boldogság és maga a szerelem is, mint olyan „alantas” esetleg „alantasabb” kategóriák, amelyek nem illenek a „fenséges emberhez”. A „fenséges ember” nyilván mindenféle értelemben véve másféle felépítésű, talán még a vére színe is más…

A „fenséges” kategóriájára való törekvés, a „fenséges ember” felmutatásának igénye alapozta meg a korszak harsány tragikumát. A gyenge irodalomban meg is jelent a torz, monumentálisan ostoba fordulatok tömkelege.

A hasonló kategóriák veszélye nemcsak abban áll, hogy általuk tagadni lehet a legelemibb emberi vágyakat és értékeket, hogy el lehet vetni a szerelmet, az ostobák ópiumának lehet nyilvánítani a boldogságot, hogy meg lehet kérdőjelezni bármit. Mindent le lehet nézni, a legalapvetőbb értékeket is kétségbe lehet vonni – semmiért. Ideológiát szolgáltat ahhoz is, hogy bárki mást megfosszanak mindezektől, vagy a zagyva kategóriára támaszkodva másodrendű emberré nyilváníthassanak bárkit.

A „fenséges” kategóriája a barbár erkölcs ásatag és szívós, a fejét újra és újra felütő maradványa. A barbár erkölcs szerint csak a saját közösség (általában a nemzetség) tagjai tekintendők emberi lényeknek, más nem, a többi emberrel szemben bármi megengedhető. Nem kell tiszteletben tartani mások életét, törvényeit, érzelmeit, más népek társadalmát, hiszen a „fenséges”, a „felsőbb rendűség”, vagy éppen „a civilizáció” nevében az alsóbb rendű emberrel szemben szabad embertelennek lenni.

A mindenkori hódító túlerő erkölcse. Nézzük csak, hogyan örvend 1526-ban, a magyar állam máig ható tragédiáját elindító mohácsi csata utáni rablásnak egy török forrás:

„Zsákmánnyal megrakodott szegény és gazdag,

Rendkívüli bőségben voltak a szolgák is.

Eladták a jázmin arcú tündéreket,

S a vevők nagyon olcsón vették meg,

A hold arcúakat, a gyönyörűeket,

Az egyenes termetű, peri arcú, rózsa testűeket.

A foglyok száma nagyobb volt a seregnél,

Annyi, mint a tejút csillaga,

A bálványoktól templomokká váltak a sátrak,

A szépektől pedig földi paradicsommá.

 Még soha sem lehetett látni a hadifoglyoknak ilyen nagy mennyiségét: úgy hogy a táborban egy kolduló szegénynél kilenc tündér szépségű, gyönyörű arcú fogoly volt; a gazdagok zsákmánya pedig határtalan volt. A szekerek rakva voltak szép arcú, jázmin ábrázatú, rózsa illatú, ezüst testű szépségekkel.”

Így örvend a hódító. Mit se törődik vele a sorok írója, hogy a „szép arcú, jázmin ábrázatú, rózsa illatú, ezüst testű szépségek” szüleit, testvéreit, férjeit, szerelmeit éppen lemészárolták, otthonait elpusztították annak a barbár csürhének a tagjai, amelyhez ő maga is tartozott, és a rabszolgaság a mindenükből kiforgatott, családjuktól, mindennapi életüktől megfosztott szerencsétlenek számára nem jelent „földi paradicsomot”. Sohasem értené meg, hogy mindez gyalázat, hogy minden emberi etikával ellentétes.

Azért idéztem talán provokatívan, hogy megmutassam: az „emberfeletti értékű ember” rögeszméjéből valahol mindig következik a zsarnokság, más emberek értékének kétségbe vonása. A „fenséges ember”, az „Übermensch” kategóriája kimondva-kimondatlanul felmenti birtokosát az erkölcs alól (ahogy Nietzsche ki is mondta). A „fenséges ember”, vagy az „Übermensch” mindig király, méghozzá abszolút monarcha, a többi ember meg kiszolgáltatott alattvaló. Életük az uralkodó szeszélyétől függ. Utóbbi lehet patriarchálisan vagy fennkölten kegyes is, de attól nem kevésbé félelmetes. Bármikor dönthet úgy, hogy istenemberként poklot készít néhány millió embertársa számára.

Ha a meglévő emberi értékek és lehetőségek fölé valami mesterkélt, mindent felülíró „értéket” helyezünk, hamis úton járunk. Az emberi értékek és lehetőségek eleve adva vannak. Ha úgy tetszik, a teremtéstől kezdve. Nem az a küldetésünk, hogy leváltsuk őket, hanem hogy velük és általuk folyamatosan humanizálódjunk. Az emberré válás folyamata még nem fejeződött be.

A spekulatív, mesterkélt kategóriák – álértékek.

Nem szólnék többet a fenségesről, mindezekből kiviláglik, miért is hoztam fel. Nem véletlen, hogy a fenséges nem fér össze a szerelemmel.

A szerelemben ugyanis nem vagyunk királyok. A nyilvánosságra tartozó részében semmiképpen. Valamennyien egy „emberi köztársaság” tagjai vagyunk, pontosan ugyanannyi joggal és lehetőséggel ellátva.

Királyok lényegében csak egyetlen területen vagyunk, ez pedig a tetszés. Uralkodóként kegyeinkbe fogadhatunk a tetszés eszközével bármit és bárkit. Nem kell megokolnunk, nem kell mesterkélt doktrínákat felállítanunk rá, miért választottuk éppen azt a tárgyat. Vagy Őt. Sőt kimondottan rossz, ha ideológiát konstruálva megpróbáljuk a választottunkat mások fölé helyezni. A többi ember ugyanolyan király, mint mi, és nem érdekel bennünket, miért tetszik neki meg éppen az a másik.

Folytatása következik.