Ott leszek! (Nagy László: Ki viszi át a szerelmet? c.versére)

Léted, ha egyszer elmerül, 

ki szeret engem ily „emberül”?

Ki dalol rólam majd szépeket,

kékebbé festve a kék eget?

Ki ölel, mondd, ha fáj nagyon,

 s ha elmondom majd a bánatom,

ki lesz a tükröm - s ha rám tekint -

ki oszt meg vélem, féltve kínt?

 S ki vinne vissza, mondd oda,

  hol szenvedtünk? - ki az, az ostoba? 

- mert nem tudja, mit ért, a szenvedés, 

hol szerelmünk csírált, mint friss vetés!

Tépázott sorsunk rőzse volt, 

mi parázsló-lángban összeforrt, 

nemcsak egy száraz szalmaszál, 

mi ellobbant, s pernye, mára már.

Senki sem tudhatja, csak mi azt, 

 miért is kaptunk ily nagy vigaszt; 

 hogy vállgödröd puhája lett helyem, 

otthonra lelve, e szent helyen.

Léted, ha egyszer elmerül, 

szerethetsz örökre, legbelül; 

…s ha kialszik világló életed, 

lelkedben, szikrázó fény leszek.

Átírt változat

 Léted, ha egyszer elmerül,    

 ki szeret engem "emberül"?    

Ki dalol rólam szépeket,       

kékebbé festve kék eget?

Ki ölel, mondd, ha fáj nagyon,     

 s meghallgatva a bánatom,     

ki lesz tükröm, ha rám tekint,    

ki oszt meg vélem, féltve kínt?

Ki vinne vissza, mondd oda,    

hol édes volt a mostoha,    

nem számított a szenvedés,    

vágyunk munkált, mint friss vetés!

Tépázott sorsunk rőzse volt,  

mi izzó lángban összeforrt,     

nemcsak egy száraz szalmaszál,   

 ellobbant pernye  mára már.

Senki sem tudja, csak mi azt,      

 miért kaptunk ily nagy vigaszt;     

vállgödröd ágya lett helyem,     

álomra ott hajtom fejem.

Léted, ha egyszer elmerül,   

itt maradsz bennem legbelül.   

Kihunyt parázs lesz életed,    

s emléked fénye én leszek.

Javított változat (2)

(Joe tanácsait alapul véve)

„Léted, ha egyszer elmerül”,    
ki szeret engem "emberül"?    
Ki dalol rólam szépeket,       
kékebbé festve kék eget?
 
Ki ölel, mondd, ha fáj nagyon,     
s meghallgatva bánatom,     
ki lesz tükröm, ha rám tekint,    
ki oszt meg vélem féltve kínt?
 
Ki vinne vissza, mondd oda,    
hol édes volt a mostoha,    
nem számított a szenvedés,    
vágyunk munkált, mint friss vetés!
 
Tépázott sorsunk rőzse volt,  
ami a lángban összeforrt,     
nem csak száraz szalmaszál,   
ellobbant, pernye mára már.
 
Senki sem tudja, csak mi azt,      
miért kaptunk ily nagy vigaszt;     
vállgödröd ágya lett helyem,     
álomra ott hajtom fejem.
 
„Léted, ha egyszer elmerül”,   
itt maradsz bennem legbelül.   
Kihunyt parázs lesz életed,    
s emléked fénye én leszek.