Nem kell apropó

Nem kell apropó, alkalom

elmélázni a kispadon,

alvó emlékekkel telik

a kert, tűnődnék reggelig,

egy emberöltőt visszaszáll

a gondolat. Utolsó nyár…

Repül kis időcsónakom

anyámhoz, régi, szép napon,

mikor még bíztunk mindketten

a homo sapiensekben.

Margit szigeti fák alatt

a gyors idő tunyán haladt,

sőt megrekedni látszhatott.

A kerthelyiségben táncdalok

és csörgedező sanzonok

hulltak a parkba, mint homok

tétova ujj közt elpereg.

Meg-megálltak az emberek

a sötétbe hullt platánsor

alatt, s a szálló faláról

verődött vissza a meleg.

Láttam, a kisebb szendereg,

pilled a nagyobbik lányka,

elteltek élmény és málna

ízével, vízszagot sodort

a poros nyár, hétvége volt,

és egybefolyt szín és dallam

elfakulva, lassan. lassan,

s mint szél sodorta áradat

tolultak bennem a szavak,

kapcsos könyvből vett őszikék

ízével telt az esti lég.

Egy ritka békés hangulat

a megnyugvásnak tárt utat,

hogy szép az élet, igazán.

Félévre rá ment el anyám.