Hit, remény, szeretet

A létünk szakadozó fonal,
hol tépi a Sors, hol csomózza,
de visszabontani orozva
nem engedi. Záró a vonal, 
- talphoz tapadó -  amin járat,
nincs letérés. Csak láthatatlan,
kényszer-pókfonalból szőtt katlan,
s zuhognak ránk csillanó szálak…

A hitünk kormányt vesztett hajó.
Dülöngél, inog, elsodorja
az áramlás, a szél-motolla;
a matróznép borissza tahó,
koncért tülekszik Júdás-csókkal…
Kapitányuk, a remény-írmag
magában ugyan mennyit bírhat
az ellene dolgozó sokkal?

Egy kormos gyertya a reménység.
Kopik, saját magát felfalja,
hamis képet vetít a falra,
míg viasz-könnyeiben szétég.
De kőlevessel táplálkozva
még ez se legyen? Hideg kályhán,
hámló habarcsú házak táján
mégiscsak nagy becsben van tartva.

Szeretetünk meg tünde-asszony…
Sokszor megcsalták, mégis fényes,
arany almákat dob az égnek,
hogy mosolya tavaszt fakasszon.
Kemény telek minden ízében
egyetlen túlélt rózsahalom,
lanthang fátylába bújt amazon,
fő örömünk Léthe vizében.