Fénytelen fények

Én vagyok, meg nem is én vagyok.
Azóta változtam,
sok minden változott.
Kerekebb lett a világ,
már nem tudom, mi bánt,
halott anyám is megunta,
nem szólít,
belefásult,
én meg hiába gondolok rá,
fel már semmi, senki sem
éleszti,
bár szeretném,
fordulok hát a változások felé,
mi várható ebből,
kapdosom fejem,
látom,
milyen nagy a végtelen,
mint egy eleven gyermek,
nem tudni, mi lesz belőle,
mivé válhat egyszer,
nézem a sok milliárd csillagot,
mit tudásom, tudatom befog-ad,
jaj, hagyd a titkokat!,
majd elhallgatsz te is,
félni kell,
vagy lesz erőnk
a kapukat kitárni,
s egyszerűen
innen
kisétálni?

Zúg a sok meg nem hallott,
ki nem mondott információ,
Végtelen az Egy,
a kimondhatatlan,
felfoghatatlan
Teremtő Szó.
Mindenütt Élő
Egy az Igazság,
ezt harsogja az
Úr-Űr-Lélek;
szendergünk,
álmosan nyitjuk
vak szemeinket.
Nincsélet az univerzumban
köszöni, jól van,
nincsélet a földön
ezeregy bajban,
meséli Seherezádé,
a király bámulja,
senki sincs, aki
az igazságnál
nagyobbat
hazudna?

Hazudnak este, reggel,
hol vannak a számonkérők?,
szabad akaratunkból
lettünk ilyen álomféltők?
Minek foglalkozni azzal,
mit keresünk itten,
tudatleépülés bajnokai
legyünk, elhallgassunk?
Vagy ébresszük felébredve,
szeretteink a porban,
hol itt a béke,
háború van.
Ész, erő, akarat,
menekül a lélek,
viharban,
földrengésben
futnak el a vének.
Évek elmúlnak
temetetlen múlttal,
miért élünk a földön?,
senki nem mondja.
Csak a senki mondja,
ki már megélte
ezerszer a halotti
csendet,
csak a senki merné
kimondani
az egyszeregyet,
a megsemmisítő végszót:
ahol az Igazság,
ott az Ítélet,
és jaj, ha az Egy,
a Mérhetetlen, miránk,
fénytelen fényeire
megharagszik!