Én vétkem

Én vétek

Az én vétkem, hogy átkoználak néha,

ha sorsom deresre húz és megbotoz.

Szürke a lét, hitet pazarló, léha,

kedve szerint simogat, vagy felpofoz.

Szórnám rád átkaim nem válogatva,

pedig érdemed nincs rá soha, tudom.

Mégis tüzes a harag, bennem zúgva

kitárt ajtóidat olykor becsukom.

Csak egyszer látnálak bősz-haragvónak,

vagy olyannak ki oltalomra szorul,

hogy ne légy példája mindig a jóknak,

és homlokodon sötét felhő vonul.

Fordulna -csak egyszer is – meg a világ

hol nem csak az ember hite létezik,

hol te hiszel az emberben, ki imák

dacára folyton bűnökkel vétkezik.

Láthassalak egyszer, ahogy megtagadsz

mondva: Én nem ismerem ezt az embert.

Szánnálak ha bíráim kezére adsz,

lecsillapítanám benned a tengert

és leülnék melléd bőrömig tisztán,

pont úgy, ahogy egykor megteremtettél.

Átlátva a mindenség örök titkán

az lennék neked mi te nekem lettél.

Lásd mire mentél, hogy örök jó voltál,

hát légy esendő egyszer te magad is.

Te legyél az, kit az én hitem formál,

tőlem tanuld meg mi igaz vagy hamis.

Vigasz lennék, nem ki vigaszra szorul,

- bár pásztorod se, ellened' se lettem -

indulatod az én igémből tanul,

minden bűnöd irgalmat bennem leljen.

Keresztedre szegezném érted magam,

és lennél a porban vétkektől gyarló.

Miattad csuklana el végső szavam,

hadd legyek érted egyszer a megváltó.