EMBERélet

Balga módon úgy hiszi az ember, 

felszínről fecsegni épp elég,

sorson így időz, ki semmit sem mer,

írni jól nem érzett késztetést. 

És kitől a történet valóság,

élet pokla fogva tartja még,

száz virág közül keserve szól át,

gyűrött lelkén hálótárs az éj.

Róla tűnt eszembe furcsa Bengál,

Germanus Gyula és párja, hol 

várta őket Bolpur és Tibet, nyár,

Himalája hűs, s Tendzin Gyaco.

Bár a hely, hol küzdelem tetőzött,

nem volt épp a csábos Kánaán,

vállat vetve mentek, mint erősök,

számba vettek mindenik szabályt.

Ázsiának népe merre ébred,

újra kezdték régi életük,

míg tanított egyik, hosszan végzett

jó tudós férj, jusson ételük. 

Mondd, miért, Te, Mennyek mindene, hogy 

jó helyett nyakukba hullt a rossz!

Ártott néked két kis lélek, ezt mondd, 

ikreikre m’ért sújtott karod!?

Jóvátételül, hogy mégis adtad

harmadikként egyetlen fiuk?

Édes istenem, mondd, ezt akartad, 

lássék, egyeseknek hogy kijut!?

Újra kezdtek mindent, és mi áron…

félte tették azt, melyik teher.

Szólt az élet: - folytasd, éld az álmod,

bármi történt, nézd a jót, keresd!

Bár imáik messze eljutottak, 

sorsukat kísérte gyötrelem, 

szép siker, és pokla szín gonosznak

emberségük nyúzta szüntelen.

Révbe érni vágytak, lenni végre,

ám a fátum mást dobott emitt,

férje nyugszik, hol honol a béke,

ájulásból ő, de él megint.

Szó hatalma kéztől újra ébred, 

ujjain e kincs örök marad.

Várja még a nagybetűs, az évek,

s minden emlék húzza őt haza.