egyszeruen blogja

Nem sírod az, hol könnyeim peregnek,

Ékes anyanyelvünk, hoppá!

Szürkeségnek rongyain a köd megül,

Írtam már, mennyire odavagyok a bürokráciáért?! Neem?

Annyi éve már nem alkuszom,

Megmaradt az első pillanat nekem,

hittem, minden szép varázs örök, csak az.

Mint sas madárnak hátán tűzgolyó,

bújó Napnak arca úgy ragyog.

Balga módon úgy hiszi az ember, 

felszínről fecsegni épp elég,

Nem lettem több, sem váltam más’, egyszer, hogy fenn. Nagy felhajtás,

méz-mázas szó rég nem hat rám,

Mióta létezem, a jóra vágyom.

Magamban bízhatok; vannak nézetek,

Kicsit, hiszem, elfeledtétek, fiúk,

mely más a női lélek, mint botladoz’,

Ülj le most, ide, kérlek…

magammal kell, beszéljek

Lánynak írt az ég, s egy jellel átadott,

hogy Ő, szülessem én június napon.

Mint hanyatló égi háború fölött

a Nap, narancsvörösbe tér az ég.

Mint hanyatló égi háború fölött

a Nap, narancsvörösbe tér az ég.

Nem értem, hol maradnak el,

miért nem könnyen siklanak.

Lelkemen hegek sereglenek,

keserves rejtenem. Feszengek,

Sík vidék fejét hol Bükkre hajtja rá,

s két patakba lép a csendes Száraz-ér,

Nem lettem több, sem váltam más’, egyszer, hogy fenn. Nagy felhajtás,

méz-mázas szó rég nem hat rám,

Csupán különc kevés vagyok.

Lelkem nem épp, mint angyalok