Davis levele – VI.

A következő félórában elmondtam a két grófnak, miféle terv született a fejemben. Hamarosan beszólították Gaudi András urat, és másokat is. Szinte mindenkinek volt valami meglátása, javaslata, kisebb ellenvetése.

A tanácskozás után Guzics várkapitány összetoborozta az embereket, akikre szükségem volt: kovácsokat, ácsokat, asztalosokat és egyéb mesterembereket, meg a szükséges segítőket. Másnap már csaknem ötszáz főnyi csapatot kommandíroztam.

Délután Zrínyi gróf személyesen vitt körbe, és megmutatta nekem csáktornyai várát, utána igyekeztem minden szükséges előkészületet megtenni. Vacsora után korán ágyba feküdtem, mert hajnalban arra készültünk, hogy megszemléljük a leendő helyszínt.

Előtte azonban még váltottam néhány szót négyszemközt a házigazdával. Zrínyi gróf otthoni viszonyaim felől érdeklődött, én pedig őszintén feltártam előtte a Hozzád fűződő kapcsolatomat, ami mély benyomást tett rá.

- Ön mostantól az én hadmérnököm, alezredes úr, és segíteni fogok, hogy feleségül vehesse a menyasszonyát – kézszorítás után mentem a szobámba, és nagyon boldogan aludtam el.

Zrínyi Miklós gróf csáktornyai vára régi erősség; egy több száz éves vízi lovagvár, és egy modernebb erőd keveréke. Lényegében nem más, mint egy, a központi kastély körül létrehozott, régebbi fogalmak szerint rendkívül erős védelmi rendszer. Zrínyi Miklós gróf elmondta nekem, hogy annak idején a Szigetvárnál hősi halált halt dédapja is hiába ostromolta Csáktornyát az előző tulajdonossal, adósával, egy bizonyos Keglevich gróffal szemben. Később lényegében megvásárolta tőle, és egy alkalommal a török sem tudta elfoglalni.

Csáktornya tehát egy olyan vár, ami az utóbbi száz esztendő során minden ostromot visszavert, ami ritkaság. Lényegében négy sarokbástyája van, ezek eredetileg kis kerek rondellák voltak, még a múlt század végén építtette át őket olaszbástyává a Zrínyi család. Egyet – a nagy nyugati bástyát – maga a gróf építtette át. A déli bástya szintén nagyméretű olaszbástya, ellenben a másik kettő – a keleti és az északnyugati – sokkal kisebbek, de a kurtina mégsem ott a leghosszabb, hanem éppen a két nagy olaszbástya – tehát a déli és a nyugati – között. Ez mutatja a vár szabálytalan formáját. A nagy kapubástya lényegében Csáktornya ötödik bástyája, ez a keleti és északnyugati bástyák között található. Régi kapuépítményt erősítettek itt meg vaskos falakkal, kazamatával. Az aknafigyelő folyosók rendszere az egész várra kiterjed.

A vár a magyarországi várak között – ami a falait és védműveit illeti – legfeljebb közepesen erősnek mondható. Nincs benne sok ágyú, de amit láttam, az mind kiválóan elhelyezve, a tüzérség képzett katonákból áll, és a vár védelmi tűzrendszerét elsőrangúnak mondhatom. Sokkal erősebb, mint maga a vár. Nem a falakra, hanem a védőkre alapozná Csáktornya védelmét a vár tulajdonosa.

A váron belül álló jókora kastélyépület is rendelkezik saroktornyokkal, de az ilyesmit magam jelképes védelemnek tartom. Nagy baj van, ha odáig jur az ellenség.

- Hogyan erősítené kegyelmed? – kérdezte Zrínyi gróf már a két kisebb olaszbástya közötti gyilokjárón, alkonyat előtt nem sokkal.

- Hozzá sem nyúlnék a falakhoz, gróf úr. Azokra egyelőre nem költenék nagyságod helyében.

- Hanem?

- Előművek és fedett közlekedési utak körkörös hálózatával venném körül. A fedett folyosókat úgy építtetném, hogy azokon keresztül ágyúkat lehessen átcsoportosítani. Az előművekbe ágyúkat telepítenék, és erőteljes oldalazó tűzrendszert hoznék létre a ravelinekben. Ehhez természetesen igen sok ágyú kellene, de szükség volna számos tábori lövegre is az esetleges ellentámadások, kitörések támogatása érdekében. Utóbbiak miatt kitörőfolyosókat építenék minden falszakaszról, a kivezető nyílásaikat pedig álcáznám. Azt hiszem, háromszor körbevenném előművekkel Csáktornyát, gróf úr. Talán először palánkból építeném őket, aztán később a legfontosabbak esetében követ is használnék.

- Gaudi uram is hasonlót mondott. Úgy védte meg Nagyváradot annak idején a pogány ellen, hogy be sem húzódott a várba. Kint maradt a katonái egy részével, és a város területén vette fel a küzdelmet az ellenséggel. Ebben tábori ágyúk támogatták, ezeket ő maga csináltatta, amikor kisebb ágyúknak kerekes ágyúszekereket ácsoltatott. A lövegek részt vettek a közelharcban. A rohamozó pogány előtt a csatarend váratlanul szétnyílt, és az ágyúk közvetlen közelről beléjük kartácsoltak.

Másnap húszfőnyi kísérettel kimentünk megnézni a leendő ütközet helyszínét. Az egész napot ott töltöttük, a magunkkal hozott elemózsiából ebédeltünk. Péter gróf nem tartott velünk, Miklóssal ketten szemrevételeztünk mindent, amit kellett.
Egy ladikkal átvezetünk a Mura bal partjára. Ragaszkodtam hozzá, hogy felmenjünk az egykori Zrínyi-Újvár romjaihoz. Láttam, hogy Zrínyi gróf szíve összeszorul a gondolatra, de ragaszkodnom kellett hozzá. Fontos feladatot szántam neki a terveimben.
Láttam, hogy a várárok épségben maradt, és ez felvillanyozott. Köprülü Ahmednek nem volt ideje vagy kedve betemettetni, ami engem nagy örömmel töltött el, mert biztos voltam benne, hogy a tatárok nem fognak átmászni rajta.
A felrobbantott bástyák helyén csak hatalmas, formátlan földhalmok maradtak, én azonban gondosan megvizsgáltam őket, és nem sajnáltam az időt. Lehetetlennek tűnt, hogy a vár minden létesítményét összerombolják.
Ebéd előtt semmit sem találtam, de aztán visszamentem, és a fagyos időben éppen az egykori nagy bástya területén a halom egy helyen kongó hangot fogott. Kísérőink a magukkal hozott ásóval nekiestek, és néhány perc alatt kiderült, hogy az egykori aknafigyelő folyosó egy jó nyolcvanlépésnyi szakasza épségben maradt. Zrínyi gróf rosszallása ellenére leereszkedtem, és alaposan megvizsgáltam. Az egyik lépcsőfeljáró is nagyjából használható volt, azon át kijutottam az egykori bástya egyik kazamata módon épített ágyúállásához. Löveg természetesen nem volt, de az ágyúállás épségben maradt.
Hívtam a kísérőket, és magam is kértem egy ásót. Még egy további lövegállást használható állapotban találtunk.
Addig ügyködtünk, mígnem Zrínyi gróf maga is leereszkedett az egykori tüzelőállásba. Éppen az egyik ágyúállást tisztogattuk az ásókkal.
-         Ezt nem gondolhatja komolyan, alezredes úr – nézett rám a gróf, amikor elmondtam az ötletemet.
-         De igen – kardoskodtam.
-         Nem szívesen engedélyezném, mert kegyelmed fontos nekem.
-         Köszönöm, gróf úr, de ez nem annyira kockázatos, mint amilyennek tűnik. A bejáratot földhalommal kell álcázni.
-         És a tüzelőállást?
-         Azt is, gróf úr. Most azonnal megtisztítjuk, és annyi földet helyezünk elébe, amennyit a tüzelés megkezdése előtt belülről egyszerűen félre lehet lökni. Lehetetlen, hogy a tatárok felfedezzék.
-         Vakmerő ötlet, alezredes.
-         Ha nincs túlerő, ilyenekkel nyerik meg a háborúkat, gróf úr.
-         Igen, de ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a tatárok mindig küldenek maguk előtt felderítőket. Nyolc-tíz lovast. Azok még napvilágnál ideérnek, hogy alaposan szétnézzenek.
-         A fák között fognak lopakodni odalent. Nem hinném, hogy felmásznak majd a magaslatra, hogy a túlsó partról jól láthatók legyenek.
-         Ez igaz.
-         Viszont emiatt nyilvánvaló, hogy már az előző éjjel ide kell jönnünk, és egész nap veszteg kell maradnunk. Belül van néhány nyílás, ahol levegőhöz juthatunk, illetve vágunk majd egy belső ajtófélét, hogy meg ne fulladjunk a föld alatt.
-         Még mindig sok a bizonytalanság, alezredes úr. Ha szakad az eső, iszapba fullaszthatja önöket.
-         Sok eső érte már a várat azóta is, gróf úr, de az agyag jól szigeteli a vizet, nem fogunk alámosódni, annyi idő alatt egészen biztosan nem. Viszont ha esne, a tatárok garantáltan nem jönnek a vár közelébe, mert beleragadnak a sárba.
-         Igen, a tatárok számára az esőnél semmi sem volna most alkalmatlanabb.
-         Az a gyanúm, hogy enyhe fagy lesz, gróf úr.
Mielőtt lejöttünk volna, még egyszer alaposan szemügyre vettem Zrínyi-Újvár maradványait. Ha Isten segít, hamarosan új erődöt emelek a régi helyén, amit a török sohasem fog bevenni.

Most valami nagyon fontos dolgom akadt. A vár tövében húzódó, félkör alakban a folyó partjára vezető gyalogutat kellett szemügyre vennem. Ezen többször is végigmentem, gyakorlatilag lépésről lépésre átvizsgáltam. Jól megnéztem a talajt, néhol ástam, vagy ásattam is.
Több ponton is könnyűszerrel aláaknázhatónak tűnt. Akadt azonban ezzel kapcsolatban egy elég jelentős probléma.
A gyújtózsinór.
Rengeteg gyújtózsinórra lesz szükségem. Ráadásul az a biztos, ha gyújtózsinórból mindenütt túlbiztosítással dolgozom, hiszen nem engedhetem meg, hogy valamelyik aknám ne robbanjon fel. Ha egy gyújtózsinór valahol elakad, az ne vezessen katasztrófához. Hol helyezzem el őket?
Csak a földben lehet, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen nyomvonalon. Zrínyi grófnak egyelőre nem említettem a problémát, viszont igyekeztem minél jobban szétnézni. Minél alaposabban meg kellett ismerkednem a tereppel, hiszen az életem – és nem csupán az enyém – múlhatott bármelyik gödrön vagy hanton.
Kérésemre egészen sötétedésig a folyó bal partján maradtunk. Délután négy óra felé már erősen szürkült, és nem sokkal utána szinte minden átmenet nélkül leszállt a sötétség. Az idő is elromlott, havas eső kezdett szitálni vékony cseppekben, de szerencsére a szél nem támadt fel mellé, ami esetleg elviselhetetlenné tehette volna.
Magyaros öltözékben voltam én is, mint a többiek. A csizma, a vastag és szűk posztónadrág és a bélelt, meleg dolmány, meg a bundakabát nagyon alkalmatos viselet volt ebben az időben, magam azonban rendszeresen levetettem a bundámat, és valamelyik kísérőm gondjaira bíztam.
Így tettem most is, éppen akkor, amikor fáklyát gyújtottak.
-    Török pontonos tiszt vagyok, és a hídfő helyét keresem – fordultam Zrínyihez. – Sötétben érkeztem a Mura partjára, a helyet nem ismerem, legfeljebb fáklyafényben vizsgálódhatok.
Zrínyi bólintott, a kíséretünkben lévő egyik fiatal tiszt azonban – Guzics hadnagy volt, a várkapitány öccse – megjegyezte:
-    Hátha előreküld valakit a török még napközben.
Nem kellett válaszolnom, mert a bán megrázta a fejét.
-    Nem hiszem. Gyanút keltene. Még akkor is, ha magyar ruhába bújna az illető. Légrád közel van, a török nem kockáztat. Sötétedés után fog jönni.
Eléggé megfuttattam a kísérőimet, ahogy végigvizsgáltam a folyópartot legalább háromszáz lépésnyi hosszúságban. Szerencsémre gondosak voltak, és vigyáztak rám. Nagyon belemerültem a munkámba, nem is láttam a lábam elé, elcsúsztam legalább ötször, mindannyiszor talpra segítettek. Egyszer komolyabb baj is történhetett volna, csaknem beleestem a folyóba, az egyik tagbaszakadt katona a dolmányom gallérjánál fogva kapott el, és húzott vissza.
-    Köszönöm! – hebegtem magyarul.
-    Örülök, ha segíthettem az úrnak!
Néhány pillanatig pihennem kellett. A tőlem egy ölnyire sűrűsödő sötétségben rohant valahol a Mura, ez a gyors folyó, és ha belepottyanok, a fáklyák dacára aligha számíthattam volna segítségre. Hiába tudok úszni, legfeljebb perceim lehettek volna a jeges vízben, és a sötétségben talán még azt se tudtam volna, merre van a part.
Kivert a hideg néhány pillanatra. Néhány másodpercre – nem mondhatok mást – valami sajátos módon érzékeltem a folyót. Magam sem tudom, hogyan, de az a benyomásom támadt, hogy gyorsan rohan, és magasabban áll, mint hajnalban, amikor átkeltünk rajta.
-    Mintha emelkedett volna a folyó – motyogtam.
-    Lehetséges – felelte Zrínyi gróf. – Stíriában állítólag esők voltak. A Mura mindig gyorsan árad, és lassan apad.
Ezt is jó lesz megjegyeznem.
Ideje volt folytatnom a munkát. Most már jobban ügyeltem, a kísérőim nemkülönben. A fáklyafény miatt távolra egyáltalán nem láttam, csak érzésből tudtam, hol a folyó, és mindent már csak a Mura helyzetéhez tudtam viszonyítani.
Már percekkel előbb megtaláltam a hídfőnek való helyet, de újra és újra ellenőrizni akartam, így elég sokáig piszmogtam a folyóparton. A gróf türelmesen várt, a többiek azonban érezhetően unták már.
Végre megtorpantam, és szóltam a grófnak:
-    Azt hiszem, itt az egyetlen alkalmas pont.
-    Én is azt hiszem, – felelte vidáman Zrínyi. – mert hogy korábban is itt volt a hajóhíd. A mi hajóhídunk. A kettő között az egyik. Ott jobbra van a Mura szigete – előremutatott a sötétségbe, de semmit se láttam. Ott balra – mutatta ismét. – volt a másik hajóhíd, az út folytatásaképpen. Az út a vár lerombolt palánkútján keresztül vezet a folyópartra, de azzal a híddal sok baj volt. Kegyelmednek igaza van, a török alighanem itt épít majd hidat.
Valami megütötte a fülemet.
-    Ott van a sziget? – láttam ugyan hajnalban, de álmos voltam még, nem figyeltem fel rá.
-    Igen, a hídhoz egészen közel volt. Kőhajításnyira. Itt volt a mi hidunk, itt lesz a töröké is. A szigetet a sötétben észre sem veszi.
Fellélegeztem. Korábban is sejtettem ugyan, hogy ez lesz a végeredmény, de biztos akartam lenni a dolgomban. Sőt a sziget miatt a lehetőségek máris megnövekedtek.
-    Lakatlan a sziget, gróf úr?
-    Igen, és nagyon apró.
Volt azonban még néhány tisztázatlan kérdés. A sziget létét, helyzetét elraktároztam, és folytattam a tervem kidolgozását.
-    A pontonokat hosszú szekéroszlop szállítja. A szekerek egyenként a folyópartra jönnek, itt – megmutattam, hogyan kerülik meg majd a dombot a szekerek. – Egyenként elzörögnek idáig. Egyenként vízre bocsátják a pontonokat, utána azonban meg kell fordulniuk, és utat kell adniuk a következő szekérnek. Ez hogyan történik majd? Előre nem mehetnek, mert az útjukban áll Zrínyi-Újvár felrobbantott nagy parti sarokbástyájának a tömbje. Mit fognak tenni?
Zrínyi megértette, és körbejárta a helyet.
-    Társzekerek?
-    Igen, gróf úr.
Zrínyi minden teketória nélkül megkérdezte az egyik emberét.
-    Mit tennél, Petar? Hosszú társzekérsort irányítasz. Száz vagy annál is több fogatot. Egyenként ide kell jönniük, hogy a hidat alkotó ladikokat a vízre tegyék, utána utat kell adniuk a következőnek.
A megszólított a fejét vakargatta.
- Nem lesz az könnyű feladat, gróf úr.
- Mégis, hogyan oldanád meg?
- Láttam már olyan társzekereket. Nagyok és hosszúkásak. Olyanok, mint a debreceni szekér, erős, jól megvasalt alkotmány. Elöl és hátul egyaránt erős, egyenes saroglyái vannak, négy erős lőcs támasztja az oldalait. Nagy terhet szállítanak vele. Ökrök vagy lovak húzzák?
Valóban. Erre nem is gondoltam.

Bólogattam. A híd építése számos szervezési problémával jár, de a parancsnok nyilván nem először csinálja, ismernie kell a keze alatt lévő eszközöket, tudnia kell, milyen nehézségek adódnak a munkája során. Bár éjszaka és sebtében még aligha épített hidat – nagyon sietős tatárok számára, akik esetleg máris ingerültek a késedelem miatt.
-    Hol lesznek az üres szekerek? – kérdeztem.
-    Jó kérdés – bólogatott a gróf.
Már teljesen besötétedett, nem akartuk még egyszer körbejárni Zrínyi-Újvár romjait.
-    Ezt a kérdést a török is felteszi majd magának, mégpedig ilyenkor, sötétben – mondta Zrínyi, és tett néhány lépést az út felé. – a szekereket aligha tudja máshol elhelyezni, mint a magaslat mögött, ahol a nagyvezír ostromló tábora állt. Mindenütt másutt torlódást okozna. Az a terület le van taposva, esőben sártenger. Most valószínűleg keményre fagyott a talaj, de nagyon egyenetlen. Nem tudom, hogy a török betemette-e az ostromárkait. Ha nem, a sötétben azok is sok bajt okozhatnak.
-    A lovakkal is gondjuk lesz – vette át a szót Petar. – abrakoltatniuk kellene őket, de nincs arra alkalmas hely, mert mindenütt elállnák a tatár útját. Ki se tudják kötni őket, és ha nem figyelnek, elszéled a sok állat. Arról nem is beszélve, hogy szerintem számos ló ki fogja törni a lábát, mert az a hely még napvilágnál se biztonságos.
Elhallgatott, kérdően nézett rám, én pedig inkább éreztem, mintsem láttam.
-    Azok a nagy ladikok – magyaráztam. – alkotják majd a híd alapját. Egyenként lehorgonyozzák, és vaskapcsokkal egymáshoz rögzítik őket. A szélsőket a parton is kikötik. Az egymás mellett lévő elemeket vastag keresztirányú láncokkal is megfeszítik. A hajókra fektetik a híd járófelületét képező erős deszkalapokat, vagy hídelemeket, amelyeket szintén vaskapcsok és láncok tartanak össze. Korlátok helyett a két part között köteleket feszítenek ki, ezeket az egyes hídelemek kihajtható rúd-karjain található vaskarikákon áthúzzák, vagy azokat a kötelekbe akasztják. Amikor mindezen munkákkal végeztek, készen áll a folyó két partja között az ideiglenes híd. Természetesen egy ilyen híd csak alkalmi használatra való, mert sem az időjárás viszontagságait, sem a hullámverést nem lenne képes hosszú ideig kiállni. Számos hátránya van, de arra, amire létrehozták, hogy egy-két alkalommal átkelési lehetőséget adjon, tökéletesen alkalmas.
-    A lovasság biztonságosan át tud rajta kelni? – kérdezte a gróf.
-    Igen, de csak a lovasság, különösen málha nélkül, és viszonylag egyenletesen vonulva. Nehéz, megrakott szekerek nem mehetnek rá egy ilyen hídra. Ha a terhelés nem egyenletes, vagy valahol hirtelen megnövekszik, a híd egyik tagja mélyebbre merülhet, ami az egész szerkezetet megfeszíti. Olyan is előfordult már, hogy – a rögzítés ellenére – valamelyik tag megbillent. Mivel a híd állandóan küzd a folyó sodrásával, ilyen terhelési anomáliáktól a legerősebb láncok is elpattanhatnak, és akkor a híd szétesik.
-    Történt már ilyen?
-    Igen, előfordult.
Hallgattunk néhány pillanatig, és a fáklyafényben Zrínyi rám nézett:
-    El fogjuk pusztítani a török hajóhidat, alezredes úr?
-    Minden elkövetünk ennek érdekében, gróf úr.
Megindultunk a sötétben a ladikok felé. A csónakok majdnem ott voltak, ahol a török hajóhíd lesz hamarosan. A gróffal, Petarral és néhány kísérővel az első csónakba szálltunk. Amikor az evezők a vízbe merültek jobbra meresztettem a szemem. Fontos volt, hogy mit látok, és mit hallok.
A vízen általában nagyszerűen terjed a hang, de a tatárok nem a vízben lesznek, hanem a hídon fognak vonulni, ahol a zaj eleve el fog érni egy bizonyos alapszintet akkor is, ha egyikük sem beszél. Nemcsak a patkócsattogás miatt.
- Semmit sem fognak meghallani – mormoltam magam elé.
A mellettem ülő Zrínyi bán rám nézett.
- Reméljük – dörmögte férfias hangján, amely itt a víz felett különösen szépen zengett. – Nyolc-tízezer ló patáját aligha fogja rongyba bugyolálni a pogány.
- Nemcsak amiatt gróf úr, – feleltem. – hanem a hullámverés miatt se.
- Hullámverés? – lepődött meg a gróf.
- Igen. A Mura hullámai állandóan nekicsapódnak majd a hidat tartó ladikok oldalának, mégpedig itt sok ladik lesz egymással szorosan összekötve, meg sem merem becsülni, hogy összesen mennyi. Ez folyamatos zajt kelt, és elnyomja a távolról érkező neszeket. Vajon a mellettük lévő csónakokban a fáklyás törökök milyen irányba néznek majd?
- Hogyhogy milyen irányba?
- A folyás irányába, vagy a folyással szembe?
- A folyásiránnyal szemben – felelte a gróf - Ezt követeli az elemi elővigyázatosság.
Megvakartam a fejem.
-    Ez a rosszabbik variáció. Bár a török éppen a saját fáklyája miatt nem fog távolabbra látni. Merre van a sziget, gróf úr?
-    Itt van éppen előttünk! – mutatta a jobb kezével.
Meresztettem a szemem, de semmit se láttam. Zrínyi nevetett.
-    Sötét van, alezredes úr, de a sziget éppen itt van előttünk.
Igyekeztem megpillantani, de alaktalan sötétségen kívül semmi.
-    Mi van a szigeten, gróf úr?
-    Legfőképpen bozót. Néhány tucat csenevész fa. Egyéb semmi.
-    Figyelőhely?
-    Amíg állt a vár, volt egy őrhely. Most nincs. Kutyaszorító lenne.
Hangosan gondolkodtam:
-    Amint a török pontonos parancsnok megérkezik, ahogy a szigetet a szürkületben észreveszi, első dolga lesz oda csónakot küldeni és átkutatni. Nem dönthet úgy, hogy a szigetet használja támaszpontnak a hídhoz?
A fáklyafényben láttam, hogy a bán határozottan megrázza a fejét.
- Nem. A szigeten nincs út. Ki kellene irtani a bozótot. Annyi idejük nincs.
- Meg fogják szállni a szigetet?
- Nem – felelte nagyon határozottan a bán. – Ebben az esetben ennek a számukra nincs haszna. Az elején a pontonosok parancsnoka – ahogy kegyelmed mondta – biztosan átkutattatja. Rendes esetben persze követelmény volna a sziget megszállása, biztosítása. Akár tüzet is kellene ott gyújtani, de ezt meg végképp nem teszi. Állandó őrségre nem lesz elég embere, hiszen kegyelmed az előbb kifejtette, miféle munkával is jár a hídverés. Amellett a lovakra is vigyáznia kell majd, a kisebb csónakokba is emberek kellenek, még a tatártól is kell segítséget kérnie. A szigetre nem jut embere. Tüzet meg nem rakat, hiszen ha a bozót begyullad, a tüze Csáktornyáig látszana.
Lassan haladtunk a folyón keresztül. Koromsötét volt, már az orromig is alig láttam.
-    A sziget mögött van – folytatta a gróf. – a halastó zsilipje. A vár felrobbantásakor a török nem bíbelődött vele, épségben hagyta. Talán azért, mert szerepelhet a tervei között egy erőd építése, amely azonban a túlsó partra néz, és sakkban tartja Légrádot és Csáktornyát. Nagy baj volna.
Sóhajtott.
-    Szóval a zsilip és mögötte a halastó. Bármit is tervez kegyelmed, a bal partra nem vihetünk át katonaságot, mert ott nincs lesvetésre alkalmas hely. Ha lenne, se volna jó ötlet Kanizsa közelsége miatt. Kegyelmed is tapasztalta, milyen rövid az út onnan ide. A kanizsai pasa hallani fogja az ágyúdörgést, és néhány óra alatt itt teremhet. Nem akarom, hogy hátba támadjon bennünket. Az ön csapatának a visszavonulási útja a vár romjaitól a zsilipig vezet, ami nem könnyű, mert a nagy sarokbástya maradványaitól kell leereszkedniük, ráadásul sötétben. Menni fog?
Hirtelen elgondolkodtam. Az egy meglehetősen meredek domboldal. Még üldözők nélkül se könnyű, ismeretlen területen és sötétben.
-    Ha lesz a csapatomban jó helyismerettel rendelkező személy, akkor menni fog, gróf úr.
-    Ha hozzájárulok, mindenképpen lesz, alezredes úr – felelte Zrínyi. – Méghozzá olyan, aki a zsilip építésében is részt vett, és a várat is jól ismeri. Mindenképpen arrafelé kell visszavonulniuk, ott pedig csónak várakozik majd.
Közben megérkeztünk a túlsó partra. Nagyon gyámoltalanul viselkedhettem, mert többen is segítettek a szárazföldre jutni. Koromsötét volt, és meglehetősen hideg. Amikor a gondolataimban ide jutottam, valaki a vállamra terítette a prémes kabátomat. Hálás arccal akartam megköszönni, de az orromig se láttam.
Végre utolértek bennünket a fáklyák.
A parton kisebb szabad térség volt, az egykori hídfő maradványa. Arra gondoltam, hogy valószínűleg ezt is alá kell majd aknázni. És még mit?
- Gróf úr, ha a tatár had eleje átkel, azok vajon bevárják a többit, vagy ahogy átkelnek, máris indulnak Csáktornya felé?
- Bevárják egymást, de nem itt, hanem távolabb, az első szabad térségen – felelte Zrínyi. – Azonnal odaérünk. A krími tatár hadban nagyon szigorú fegyelmet tartanak. A tatárok az idegen, vagy az ellenség szemével nézve rabló csőcseléknek, gyülevész hordának tűnnek, de valójában – ha a kánjuk vezeti őket – a seregükben sokkal szigorúbb a katonai rend, mint akármelyik német ezredben. A legkisebb fegyelemsértést is kivégzéssel torolják meg. A hadi szabályzatuk még Dzsingisz kán jazak nevű katonai rendtartásából származik. Rendkívül szigorú és rideg. Még az is elő van írva, hogy az egyes tizedek és századok katonái lovaglás közben milyen alakzatot vegyenek fel. Ha a tatár megrohan egy falut, kifelé csak a vad és barbár fosztogatás, gyilkolás látszik, ránézésre az maga a legpokolibb és legdurvább fegyelmezetlenség¸ pedig sajátos rendet követ; nekik elő van írva, hogy melyik harcosnak melyik házat kell megrohannia, kinek milyen irányba kell nyilaznia, és milyen szisztéma szerint kell lángba borítaniuk a nyomorult falut. A harcosnak úgy kell felruházkodnia, hogy a hadvezér a ló és az öltözék alapján egyetlen pillantással azonosíthassa, melyik kontingenshez tartozik.
Elhűlve hallgattam.
-    Ha a háború az ő szájízük szerint folyik – folytatta a bán. – voltaképpen még ma is legyőzhetetlenek. Abban a nyilazó távolharcban, amit kedvelnek, nincs méltó ellenfelük. A nyílt ütközet azonban nem kenyerük, a gyalogság tüzével és a lovasság közelharcával nem boldogulnak. A tűzfegyvereket meg különösen gyűlölik, és félnek is tőlük.
Közben valaki felsegített a lovamra. Hálásan megkapaszkodtam a nyeregben, és tovább hallgattam Zrínyi grófot.
-    Ha átkeltek a folyón – magyarázta tovább. – bevárják egymást, és amikor minden ezer parancsnoka jelenti a hadvezérnek, hogy a csapata rendben van, megindulnak a vár felé. Ez néhány perces ceremónia. Parancs nélkül egyetlen csapat sem indulhat el.
Az út érezhetően kiszélesedett, a mellettem haladó lovas fáklyájának fényében láttam, hogy nagyobb tisztásra érkeztünk. Nem is tisztás volt, hanem jókora szabad térség.
-    Itt fognak gyülekezni – mutatott körbe Zrínyi. – Már, ha eljutnak idáig.
Sokan el fognak, gondoltam, de ezt a helyet is alá kell aknáznom. Hatalmas munka kell, és gigantikus mennyiségű lőporra lesz hozzá szükségem.

Folytatása következik.