Árnyékvilág
Beküldte titus56 - 2016, szeptember 15 - 11:55
Árnyékvilág
Sötét az ég, halotti fénnyel
vetülnek rám a képek,
a hold mögötti ajtókon át
árnyékomból kilépek.
Szilánkos tükör a képzelet,
álmom sebembe marja,
szemedből reámhullt végzetet
tündöklésed takarja.
Féltem mi belőled itt maradt,
magamba nézve nézlek,
az alaktalan esthomályban
csak fényeidtől fénylek.
Halvány egemből egyre hullnak
az elkószált csillagok,
járatlan utakat tanulnak,
hol talán magam vagyok
a zuhanás szülte pillanat,
időbe rejtett átok,
kővé dermedt átváltozással
csak hangtalan kiáltok.
Még visszhangzok fénytelen feléd,
sziklák közt morzsolódva,
a csendek morajló, halk neszét
messziséged kifosztja.
Hozzászólások
Csilla
2016, szeptember 15 - 12:40
Permalink
Most is majdnem belevesztem
Most is majdnem belevesztem az árnyékvilágodba...:) Kicsit borzongató, remek vers.Gratulálok!
https://versekegipasztorok.mozellosite.com/
Haász Irén
2016, szeptember 15 - 18:05
Permalink
Gratulálok!
Gratulálok!
Bieber Mária
2016, szeptember 17 - 17:06
Permalink
Kedves Titus! Remek verset
Kedves Titus! Remek verset írtál megint. Sejtelmes, árnyakkal, fényekkel, titkokkal teli, mégis átérezhető a hiány. A 7. és 8. sornál hosszabban időztem, valami zavar benne, de nem tudom, micsoda. Az értelme persze megvan, a kifejezésmód is szép. Örülök, hogy olvashattam.
Bieber Mária
(Hespera)