A szerzeteshez

Az eltörött lelkű ember
Egykor nem járt fedett szemmel: 
sütött velük, mint a Nap        
ha felkelnek a madarak.          
Másokra szórta fényüket         
s látni vélte lényüket,          
mert bennük mások könnye folyt,  
beléjük forrott annyi torz      
szenvedés és fájdalom.          

Gyógyított és csillapított,      
homlokára csillag írott         
Isten adta jeleket ,             
de nem tehetett eleget:         
hordott anyák hűlt kebele,      
élve halott gyereket,           
rothadt testű emberekben        
egyre pusztult menthetetlen     
minden apró szeretet.           

Rég levágott lába fájt az       
élemedett katonának ,            
hogyha jött az éjszaka,          
fogakat húzott néha a           
szerzetes, vagy ha volt, borbély
lidokain sem volt még,         
melytől zsibbadna a foghely.    
Ó, és mennyi csont törött el!   
Körülfogta őt a kín.            

Hályog nőtt a világ szemén,     
elkopott az ész, az erény,      
háborúba ment a nép,            
kísérte vérző seregét.          
Útjuk nyomán nőtt a halál,      
akit ért, kardélre hányt,       
s ki pengéjéhez alacsony        
volt, azon tépett ragacsos,     
csontszilánkos sebeket.         

Hagyott ezer csonka torzót,      
melyen hízott fel a holló,      
elme hogy maradna ép?           
Szelíd szíve gyenge vértjét     
agyonmaratta a kétség.           
Tán nincs az úrban részvét?     
Ennyi fájdalom a földön!        
Nem isten vagy te, de ördög!    
Nem szabad akarat ez...         

Hol most az égi oltalom?        
Mivégre e sok borzalom?         
Nincs mit tenni ellene!         
Fülébe dac, harag csaholt, s    
árnyakkal telt meg, mint a Hold:
a fehér kő, néma holt.          
Egész szeme feketéllett,        
nyájas kedve elenyészett ,       
átkozta, mi létezett.            

Csillagjele elvétetett,         
cserébe égő heget               
kapott homlokára,                
és nemsokára                    
úgy ismerték,                   
mint veszélyt,                  
gonoszt,                        
rosszt