A másik férfi

Merev volt. Sűrű, nagy hajú,
ércbe faragott homlokú,
vontatott is. S mint az uszály,
mely elhagyott vizeken jár
s rakományából néha rak
csak csip-csup dolgokat,
kevés szó hagyta el ajkát.
Nagy és zavaros vizeken
Ködöt fürkészett hidegen,
szegény fáradhatatlan lába
belegyökerezett a fába
és kormányhoz forrt a keze.
Sohasem vágyott kikötőkbe,
sose hányta ki utcakőre
redves kocsmák nyíló ajtaja,
csapszéki trágár hejehuja
közönyben hagyta, hónapszám.
Buja virág délszaki heve
vagy jeges tenger csonthidege
nem zökkentette zord nyugalmát,
szelek faragta szoborarcát.
Ködös, gubbasztó zúzmarák
vonták be cakkos mosolyát.

Csak egyszer, egyszer tört meg maszkja.
Kikötőhídról kósza macska,
festett, kopott kis nő intett fel,
mint ki rég látott, és megismer,
és váratlanul lecsapó
villám volt néhány félős szó:
-Jöjj vissza hozzám… szeretlek!

Az ólom felhő meghasadt,
aranyló fénypászmával Nap
vonta be őket, mit giccses
képekre a rossz piktor fest.
Szoborarcán egy pillanatra
torz napsugár villant kacagva,
könnyedén libbentve tovább
megrögzült diszharmóniát.
A lét parányi kis meséje
vért dobogtató feszültségbe
lélegzet visszafojtva rekedt,
hajóhidat, s kikötőt lepett
szívszakasztó várakozás…

Egy perc csupán, egy lobbanás,
felfeslő álca ismét zárult,
csupán egy apró rángás árult
valamit el a mély viharról…
Aztán újra magába fordult, 
tétova tűsarok csikordult,
és egy kéz üres támaszt markolt, 
mint aki halálát megérti…

Egy méltatlan volt.
A másik férfi.