A hattyú/ A vadász

Maga a Szépség; az ív, a forma

képlékeny, mintha agyagból volna,

hajlik, mint nádszál; gyöngyök a cseppek,

melyek testével megtöltekeznek.

Hitetlenkedve figyelte, leste,

hogy előbb habos tollát levette,

majd éji csendek bódulatában

ereszkedett az erdő tavába.

Csalit tisztásán állt villámsújtva

a vadász éjjel, újra meg újra,

míg sóvár vágya kínzón gyötörte,

megszerezni a Szépet örökre…

És tett követte kiforrott álmát:

szertehajtotta leshelye ágát,

egy perc, s a  habos tollruha volt-nincs,

kezében pihent az elrabolt kincs.

Tüske, ha tépte, káka, ha vágta,

észre se vette, robbant a házba,

s míg ruhát elzárni igyekezett,

a hattyúleány is megérkezett.

Mély a gyönyör, a varázslat kútja…

Akit az isten nem alkot rútra,

és szépségével rabul ejt bárkit,

kárhoztatható-e? És a másik,

aki megszerzi – még ha csalárd is –

sajnálható-e, ha támad, csatázik

a fenyegetett, alkalmat vár,

s elhagy, amikor módjában áll?