A csönd napjai

1.

Léptem alatt hersen a pázsit,

a kerten túl a semmi ásít.

Képzetemben annyi veszély sorjáz,

meglódul szívem; megint a kórház?

E vészt is inkább megtagadva

kapaszkodom végső, szép szavadba.

 

2.

Bősz szívem még most is vágtat,

majd kifullad, s ballag utánad,

létem pulzáló szatellitje,

elmerülök mélyen a hitbe;

fájdalmaid mind átérzem

a fényévnyi messzeségen.

 

3.

Csak fülem zúg, meg kint a zápor.

Áldás hull angyalok hajából,

de benned ott a küzdelem

emlékhullámú tengeren

a gyászba nyíló fájdalomba',

s mintha szólnál, de fuldokolva.

 

4.

Bús felhőbe burkoltad arcod,

ne lássa senki bent a harcot,

csak hozzám jut el hangod az égből,

világnyi kínok Holdja kél föl

bennem is, így sír a holtnak gyásza,

így emlékezem rég holt apámra.

 

5.

Bujkál a Nap, így virradok mára,

kint kereslek, megyek a határba,

füvekről, fákról mennyi könnyed

csillan, hullik, tán nem öl meg

a gyötrelem, a kínok árja,

s visszatérsz e kies hazába.

 

6.

Nappal szembe, keletnek hajtok,

szemembe tűz sírós-szép arcod,

minden csepp harmat pillád könnye,

csak az én íriszembe törve,

csak én hallhatom hő imádat,

ha megadod magad a gyásznak.

 

7.

Megtettél már minden vállalhatót,

gyötrelmed most a legiszonytatóbb,

magadra zártad azt a sarkot,

hol fejedet titkon lehajtod,

hol gyászod már csak neked fájhat,

gátat szaggató zokogás vagy.

 

8.

Szavad zendült az éjszakába,

kába voltam, jaj, nagyon kába,

arcod uralja fönt az azúrt,

tekintetedtől fénylik az út,

így azt én el nem téveszthetem,

loholnék hozzád, fogjad kezem!

 

9.

Ólmos éggel ébred ez a nap,

sírással üzen, mint te magad,

a szél is tele zokogással,

míg bensődbe tűfogú gyász mar,

nekivágok három határnak,

hogy könnyeidtől bőrig ázzak.

 

10.

A kert fái mind rám mordulnak,

ott kereslek, bár tudom, hol vagy,

egyedül vívod azt a harcot,

folyton látom angyali arcod,

odavetítem föl az égre,

szólalj meg végre, végre, végre!

 

11.

Árvaságot hozott a hajnal,

magad harcolsz a démonokkal,

belezuhantál mély kutadba,

arcod a kelő Nap sem mutatja,

magamra nézek, nem ismerem,

hánykolódom egy bősz tengeren.

 

12.

Minden nap újra útra kelve

téged kutat folyvást az elme,

hallottam szavad, közel vagyok,

arcod dús felhők mögül ragyog,

hozzád vezet most is e hűs ég,

feltornyosul bennem a hűség.

 

13.

Az éterből jön fojtott hangod,

elnémulnak mind a harangok,

hullik az égből keserű sírás,

bennem is minden, minden oly más,

tudom, a gondod mennyi-mennyi,

s miképp tudnálak megölelni.

 

14.

Ott fönt mintha már mosolyognál,

ám torkodon a kedves szótár

mintha nehezen bukna még ki,

de van egy fül, amely megérti,

szem, amely látja, ím újra élsz!

Ajkadon csillan a tiszta méz.

 

(2012. szeptember 28 – október 12.)