A bejgli

A karácsonyhoz úgy hozzátartozik a bejgli sütése, mint a nyárhoz a napsütés. Évek óta saját magunknak sütöm meg ezt a karácsonyi finomságot, mákos, diós töltelékkel, zsíros, kelttésztából, ahogy anyutól tanultam. A tetejét tojással kétszer átkenve, hogy szép márványos legyen, mert igaz, hogy az íze a fontos, de azért a látvány se mindegy. A gyerekekkel már előre megbeszéltük, hogy ha a férjem édesanyjához megyünk, nem nevetünk - mert a mama már 25 éve (mióta én ismerem) azt mondja, hogy - Idén kivételesen megrepedt a bejgli - mire a fiúkból kitörni készülő pukkanó nevetést alig bírjuk leplezni. Egyiküknek sürgős dolga akad ilyenkor a fürdőben, a másik meg a karácsonyfa izzóit ellenőrzi, a férjem meg a hűtőszekrényen lévő hűtőmágneseket kezdi forgatni - hogy leplezze nevetését, amikor a mama vigasztalásába kezdek, hogy nem baj, úgyis el fog fogyni, ne aggódjon rajta. Idén meg mi történt? Anyukám telefonált. Döbbentem hallgattam amikor édesanyám szavai sírós panaszba torkolltak. - Idén újra kell sütnöm a bejglit. Képzeld el megrepedt, még soha nem jártam így. Új receptet próbáltam, a Nászasszonyomtól kaptam. Kibuggyanó nevetésemtől a könnyem is csorgott. - Anyukám! Jó az a régi recept, ne kísérletezgess! - mondtam neki, és megnyugtattam, hogy nem Ő a hibás, hanem anyósom receptje.