Állóképek 2.

 Íze , aromája , fillingje....van, engem is telített! Ismét egy remek alkotást tettél  elénk!Gratulálok Edykém..

 Írjál ...várom.

Kedves Edina!

Nagyon kemény vers, megérintet a komolysága.

Szeretettel Dyona

Nagyon szép lett ez a változat is...benne van a mély, egyedi líra, ugyanakkor nekem most már nagyon egyforma versek ezek, egyszínűek, árnyalatok nélküliek, és másként zártam volna a verset, nekem nagyon erőltetett.

Igen! Valóban egyedi stílus, és remek alkotás! Nagyon oda kell figyelnem, ha a versedet olvasom, mindig felfedezek a sorok között valami mást is, mint ami először magával sodort.

Szeretettel olvastam, Edinám.

Zsike:)

Lám csak, ahány olvasó, annyi olvasat. Így van ez rendjén, ki-ki saját személyiségén szűrve át olvassa a verset, annyiféle szépséget lát meg benne. A figyelmes olvasó sem képes mélyebbre szállni a felszín alá, ahol a természetes fény mindegyre gyérül, ahol a homályban már nem képes szavakat adni annak, amit meglát, vagy megsejt. Az Állóképek e két darabja a figyelmesnél is figyelmesebb olvasót kíván, hiszen irdatlan lelki mélységekből tör fel, oly mélységekből, ahol már a búvár is csak erős lámpással képes látni. Engedd meg, kedves Edina, és engedjétek meg, kedves olvasótársak, hogy megpróbálkozzak lámpással a kezemben alászállni e vers mélységeibe, egyben szépségeibe! 

Kettőzött a lírai én, ezt fontos már most leszögezni. Az elsődleges az, akit "én"-ként nevez meg, a másodlagos pedig, a "te", akinek lénye szinte vibrál a létező és nem létező, a csupán képzelt és valós alakok között.  Ami benne képzelt, az az "én"-ből vetül ki, ami benne valóságos, az ott van a mindenkori jelenben akár fizikailag is. Erre a valós "te"-re mutat az indító sor: "Még mindig nézlek..." Tehát egyszerre képzelt és valós. Elképzelem azt, aki voltál, miközben látom azt, aki vagy. A "voltál" a képzelet, a "vagy" pedig a jelenben is létező. A képzelt, akit Joe akként látott, hogy "egy szerelem emléke", a létező pedig a "Rohasztom lelkedet a halálnak", a tiedet, aki majd megalkotod az "inverz képletet". Az első tercina első másfél sora is a fizikailag "létezőt" szólítja meg, akinek talán csak pár valóságos lépés kellene, hogy újra megérkezzen. Fizikai tekintetben közel, képzelt, lelki tekintetben pedig fényévnyi messzeségben lakozik... Az "én" felől teljes lelki és testi közelség, a "te" felől irdatlan lelki messzeség, amely a létező "te" számára legyőzhetetlenné teszi a fizikailag csupán pár lépésnyi távolságot. Ebből, a hajdani "te" iránti érzelmek, vágyak és a jelenbeli "te", a realitás közötti szakadék érzékeléséből fakad a vers egészének hatalmas feszültsége. A "Beérném azzal a nappal" mondathoz ugyanily feszülő ellentétként, mágikus kifejezésként kapcsol vissza a zárósor "szajhának" szava. Hiába a test és lélek egységéből fakadó, szeretettől megáldott szerelemvágy, ha a "te" felől az esetlegesen legyőzött pár lépésnyi távolság feletti diadalt nem a lélek vonzalma diktálja. Ha a valóságban újra jönnél, a "te" szemedben csak "szajha" lehetnék, aki ugyanakkor egész valómat adnám "neked". Ha most a kompozícióból kiemeljük azokat az elemeket, amelyek a valóságos "te"-hez szólnak, érdekesen lineáris oldódásokat látunk a negatívtól a pozitív felé: "rohasztom lelkedet – irgalmat nyersz – várom, hogy újra jöjj"... És miket sorol az elsődleges lírai én? "Rám mosolyogsz és én vissza – anyaságom – virraszok – várom, hogy újra jöjj – tehetetlenségem. Itt nincs stilisztikai változás, ezért látjuk ugyanakkor, hogy egy pontban találkoznak. S minderre a "tehetetlenség" szavával mintegy előkészített ellentétként dördül rá a zárósor "szajhának" szava... És mit fog minderre mondani Edina? "Gondolta a fene"... :)