Az én hazám

Nekem a Haza az a város, hol anyám megszült
egy esős, csöndes hajnalon. Május volt. az égen
szivárvány jelezte: születni áldott oltalom.
*
Évtizedek óta már, hogy levél-dús ágakon
engem is köszönt trillázó füttyével a madár,
a Nap nekem is érleli nyár-édes gyümölcsét,
és a téli szomorúság engem is megtalál.
 

Amerre csak jártam, becsültem báját a tájnak:
ritkás erdők szélén kószáló vadak, kis tavak,
mezőkön illatozó, szép vadvirágok láttak...
Falvak és városok, idegen vánkosok adtak
helyet, s vetették álmaimnak a puha ágyat,
Hazám kavicsai mégis mindig visszavártak.
 

Törékeny tervekkel, sóvárgó, csöndes vágyakkal
indultam egykor a mindig ismeretlen mának.
Előttem, mögöttem lépteket őrző angyalok,
kétségeket ébresztő, bűvös démonok jártak.
Most terhekkel és könnyekkel gyötrődve fordítom
arcom ennek a haldokló, védtelen Világnak.
 

Göröngyös utam – mint esélytelen versenyfutam –
kóbor szeretetté kövült szegénysoron járom,
és keserű lét-képekben keresem sosem volt,
vagy csupán szétmorzsolt, irgalmas gondtalanságom.
Áttéphetetlen korlátaim között építem
konok hitembe kövült, mennyei szolgaságom.
 

Ha tehetném, e szükségben vétekké vetkőzném
kötelék-zubbonyom, és hűségem hátra hagyva
elrejtőznék az utak örök, titkos rejtekén,
s elindulnék innen bátran olyan messzi tájra,
ahol nem bánt már a Világ zaja, s ahol a lét
sóhaja a biztonságot lépteimbe zárja.
 

De lábam alatt fel-felsikoltanak a kövek,
poros kirakatok, kátyúk kiáltják a nevem.
Amerre csak nézek, tátongó terek, s üzletek...
a rongyos hirdetőoszlopról plakát-könny pereg.
Mint száműzött idegen, az elvek és érdekek
fitogtató harcát csöndben magamba temetem.
*
Lassan elsötétül minden, amiben csak hittem.
Elfogynak szavaim is, és elmerülök ebben 
a megszűnni nem akaró, könyörtelen hitben:
Nekem a Haza az a város, ahol születtem.