Ködöt szitál a hajnal,
halkuló madárdallal.
Opálos, szűrt fény ragyog,
kapuban ősz andalog.
Nyár leheli sóhaját,
szellő súgja halk szavát.
A búcsúzás oly nehéz,
ideje már oly kevés.
Szeptembert ír a holnap,
őszi szelek dúdolnak.
Hulló levéllel játszva,
vígan perdülnek táncra.
Nyílnak az őszirózsák,
estén még tücsök nótáz.
De nem szól majd szerenád,
ha október citeráz.
Az élet legnagyobb csodája,
találkozás Veled Jézusom.
Kit érint személyed vonzása,
járni nem vágy többé tévúton.
Visszanyeri elvesztett kincsét,
mit Édenben a sátán elrabolt.
Te megoldod a bűn bilincsét,
lényed a szív mélyére elhatolt.
Benne felragyog Isten arca,
meglátja az élet értelmét.
Célja már a hit nemes harca,
megköszönve Isten kegyelmét.
Schvalm Rózsa
(2016-08-29)
Oly sok könnyet ejtett ez a nyár,
tenger duzzad a lépte nyomán.
Lét hajója hullámokkal küzd,
ragyogj fel Nap, fellegeket űzd!
Múljék keservek sötét éje,
árad még a kegyelem fénye.
Titkot súgva, Mennyei Szél jár,
nyitott szívek meghallják hangját.
Bejárja a Föld minden zugát,
hűségesen szárnyaló futár.
Ellenszél útját nem állhatja,
Égi üzenetét átadja.
Schvalm Rózsa
Fényt vet a földre a hajnal,
oszlik benn az éji sötét.
Gyöngyözve csillog a harmat
az ébredő reggel ölén.
Éledő zajba hull a csend,
hangszínek festik az étert.
Idő sodrán pörög a perc,
álomból tettekre ébreszt.
Kulcsold kezedet imára,
mielőtt utadra indulsz.
Rád tekint Ég – Föld Királya,
leveszi válladról a súlyt.
Általa Új erőt nyerhetsz,
megenyhül a napnak terhe.
A menny világa oly szépséges,
mit a képzelet fel nem érhet.
Lásd; tavasz, nyár ősz milyen csodás!
E földi szépség csupán fonák.
A Mennyeinek fordítottja,
bűn, s a zord halál árnyékolja.
De ragyog a szép Hajnalcsillag,
igaz hit egén remény virrad.
Keskeny bár az út, kövesd fényét!
Kerüld széles út sötétségét,
mely visz az örök kárhozatba,
pokol tűzét nincs, mi eloltsa.
Pünkösd
Nem hagytad árván, Uram, a Te néped,
pártfogóként a Vigasztalót küldted.
Leszállt, mint szent, égi láng, zúgó széllel,
hogy égjen szívekben lobogó tűzzel.
Híveidben ma is égő e szent láng,
erőt ad, hogy sziklaként megálljunk.
Hittel, bizalommal, örömmel táplál,
hallgatva szavára jó úton járunk.
Mind, aki szívét előtte kitárja,
édeni világnak lehet részese.
E földi világnak léte mulandó,
benne oly sok a fájdalom, szenvedés.
De az Úr igéje örökké tartó,
belőle nyeri a lélek erejét.
Az ismeret vigaszt ad, tiszta látást,
a hosszútűréshez békét, nyugalmat.
A gyümölcsterméshez szent, égi áldást,
járva Jézus nyomán hű akarattal.
Cselekedve a jót, miként Ő tette,
szolgálva méltóképp, jó tetszésére.
Hálát adva, az Atyát dicsőítve,
Az idő, végtelennek tűnő folyam,
benne csupán röpke szakasz az élet.
Megállíthatatlanul tovarohan,
a kezdet magába rejti a véget.
Ajándék, drága kincs minden pillanat,
mit Isten adott, kár eltékozolni.
Annyi szépséget ígér a virradat,
tudni kell a kinccsel jól gazdálkodni.
Bölcs szívet Te adj énnekem, ó, Uram!
Ne semmibe hulljon az igyekezet.
Akaratoddal irányítsd az utam,
Kék szemével mosolyog az ég,
bárányfelhőt űz a kósza szél.
Szirompelyhet hullatnak a fák,
ágak közt röppen, zsong a darázs.
Aranyhaját kibontja a Nap,
földre omlik, mint fényzuhatag.
Melegsége oly simogató,
tavasz varázsa hívogató.
Ki a zöldbe, hol madár dalol,
hálóját szövi a szorgos pók.
Tűszirmait a pitypang nyitja,
zsákmányát hangya alig bírja.
Napozik a foltos bodobács,
Eső után frissül a táj
a vízcseppek fénylő gyöngyök.
A fák lombját koszorúzzák,
s megcsillannak a göröngyön.
Felhők nyomán, tisztult égen,
szivárványív tündöklik fel.
Színeiben, át a kéken,
földre tekint le az Isten.
A természet fellélegzik,
fű, fa, virág újjáéled.
Madárajkak vígan zengik,
magasba száll hálaének.
Összeér most Föld az Éggel,
szövetséget erősítve.
Kinek szemében nem érték az élet,
s gyilkos bombákkal övezi fel magát,
vajon mi célja, miért halni képes?
Elfogadja a gonosz hazug szavát.
Vétlen tömegnek halált miért okoz?
Oly embertelen s olyan értelmetlen.
Kincs az élet, mit eldob és eloroz,
nyugalmat, békét rabol, félelmet kelt.
Háború, melynek nem lehet győztese,
könnyek folyama s a gyász kinek öröm?
Tűnik az éjszaka,
harsan a madárdal.
Égre zeng szép szava,
mély hála fohásszal.
Felhasad a hajnal,
fénypalástja lángol.
Bíbor sugarakkal
a víz tükrén táncol.
Szépséges új tavasz
csodáival bűvöl,
Ágakon rügy fakad,
gondjaimat űzöm.
Istenem köszönöm,
szívből dicsőítlek.
Ezernyi örömöt,
sok - sok áldást hintesz.
Schvalm Rózsa
(2016-03-07)
Fényragyogással ébred a reggel,
harmatgyöngyén csillan a napsugár.
Megnyílik sok - sok föld mélyi rejtek,
madárajkon zeng a tavasznyitány.
Rózsaszín kelyhét hunyorka nyitja,
bármerre nézek, mozdul az élet.
Bontakozik a természet titka,
mosolyog rám az ég azúrkéken.
Oly sok szép tavasz van már mögöttem,
mégis elbűvöl e csodavilág.
Köszönt minden új nap új örömmel,
ezernyi kincset előttem kitár.
Schvalm Rózsa
(2016-02-22)
Tél – tavasz peremén borús napok
bandukolnak üresen, fénytelen.
A napsugár hol rejtőzik vajon?
Viharfelhőt sodornak a szelek.
Hazát, otthont elhagyó emberek
sokasodnak egyre határokon.
Arculatot vált’nak a nemzetek,
a kelet nyugatra zarándokol.
Kering a Föld a megszokott pályán,
de egyensúlyt vesztve már meginog.
Harc-feldúlt tájak búsongnak árván,
Békességben élt az ember
édenkertben az Istennel.
De hallgatott hazugságra,
veszte lett a tudás fája.
Jézusban jött el váltsága,
nyája hallgat a hangjára.
Meghallja az Isteni Szót,
mélységesen szívbe hatót.
Köszönjük e drága kincset,
felemelőbb nála nincsen.
Mit az ember elveszített,
visszanyeri igaz hittel.
Hála – hála - hála érte.
nagy az Isten dicsősége.
Schvalm Rózsa
Ma belépett február,
nem vett fehér új ruhát.
Szürkét visel, kopottat,
Könnyes szemmel kopogtat.
Csizmája sarat dagaszt,
mégsem ígér ő tavaszt.
Megkeményíti szívét,
holnap hullat hópihét.
Szőnyeget sző belőle,
s takarót a tetőre.
De röpke perc tovaszáll,
rügyet bont'nak majd a fák.
Schvalm Rózsa
(2016-02-01)
„Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult”,
az önző, indulat úgy elvadult,
nem hallja meg már a lélek hangját,
a Szó, figyelmeztető harangját.
A Nap még szórja ránk sugarát,
az ég kegyelem harmatát ontja.
Szeretet fényét köröttünk fonja,
de szív szemére hullt vakság leple,
az igazat hazugsággal rejtve.
Suhannak sötét, gonosz árnyak,
Nem tél a tél, vajon lesz-e nyár,
rügyfakasztó kikelet nyomán?
Gyöngyharmatot hullat-e az ég,
s búzatáblát ringat-e a szél?
Megáll az Úr szava, mit ígért;
amíg „lészen”, ad a Föld termést.
Nem pusztítja többé vízözön,
szivárvány feszül, Ég – Föld között.
Bár a világban oly sok a bűn,
Mennyből kegyelem fénye vetül.
Türelmesen vár még az Isten,
hogy megtérjen az ember hittel.
Végtelennek tűnik az időfolyam,
megállíthatatlan, jövőbe rohan.
Medrében röpke pillanat az élet,
gondold meg jól, a jelent miként éled?
Ha az árral könnyelmű’n tovasodródsz,
élsz a mának, a holnappal nem gondolsz,
összecsapnak a hullámok fölötted,
ébredj, mielőtt a mélység legyőzhet!
Keresd a miértet, lásd a küldetést,
mindig tartsd a jó irányt, kövesd a fényt!
Új évre ébredtem, hófehér a reggel,
az egekből selymes pehelyfüggöny lebben.
Tiszta lepel fedi az óév lábnyomát,
rezzenéstelen a néma várakozás.
Ballag a vén idő, perclépteit rója,
soha- soha meg nem áll, ketyeg az óra.
Tarsolyában a holnap - vajon mit rejthet,
hallgatagságával oly sok titkot sejtet.
Szívemben nem alszik ki a remény lángja,
hit sziklavára a vihart is kiállja.