Vékonypénzű nyárelő
Csendben, lopakodva,
Mint tolvaj a kertek alatt
Erre óvakodna.
——–
Kevés napsütést hozott,
Fél az istenadta,
Szép, ünnepi verőfényét
Zálogházba adta.
——
Nem tudja, hová legyen,
Végtelen bújában,
Árvíz és más veszedelem
Van a tarsolyában.
—-
Vékonypénzű nyárelő
Szégyenkönnyet hullat,
Gőgicsélő nyár-csecsemő
Esővízbe fullad.
—–
Nyirkosak a hajnalok,
Felhők szaladgálnak,
Nyegle vihar-rablóbandák
A művészet igazsága nem adott és nem egyértelmű mindenki számára. Sokak számára a művész igazsága sem.
A jó értelemben vett józan paraszti ész általában el tudja fogadni a művész motivációit. A földhözragadtság nem. Nálunk többféle földhözragadtság létezik.
A katolikus bigottságból eredő földhözragadtság dogmatikusan ostoba. A református anyagiasságból eredő földhözragadtság haszonlesően ostoba.
De nemcsak ezek vannak.
Sírva árad a Duna,
Otthonok veszélyben;
Évtizedes rosszakarat
Kavarog a mélyben.
——-
Hömpölyög a vén Duna
Nekikeseredve,
Égi-földi bűntudatot
Cipel öreg medre.
—–
Újra árvíz fenyeget,
Tudja már a város,
Gyürkőzik-e, itt terem-e
Mesebeli János?
—-
Fel a gátra, magyarok!
Most elébe állni,
Évtizedek spórolását
Egyszerre kiállni.
—–
Sírva árad a Duna,
Tornyosul a gátra,
Nem megy a végzet magától
Előre, se hátra.
——-
Hetvenkilencedik rész
Miután idáig eljutottunk, most már sejthetjük, hogy valami igazán meghökkentő és elgondolkodtató eredmény vár ránk a gondolatmenet végén.
Nem vagyunk azonban még ott.
Anyag szárnyán,
Idők árnyán
Elfáradt a Hold;
Mert egyre tétovább a van,
S mind fényesebb
A volt.
——–
Kvázi-örök
Csillagködök,
Között a lét rideg;
Az anyag szellős takaró,
S a végzet
Jéghideg.
—–
Mint vén kobold,
Fáradt a Hold,
Az üstöke deres;
Ütött-kopott
Idő-buszon
Ülőhelyet keres.
—–
A Nyár
Silány,
S alváshiány
Borzolja üstökét;
Kelletlenül
Enged utat
A közönyös sötét.
—-
Az irodalomtörténeti pletykák szerint a magyar irodalom leghírhedtebb érdekházassága 1905-ben köttetett; az akkor 28 éves kezdő irodalomtörténész, Voinovich Géza feleségül vette a néhai Arany László 1857-es születésű özvegyét, Szalay Gizellát. Egy húsz évvel idősebb nőt. A nővel együtt megkapta Arany János terjedelmes – és ma már teljesen ismeretlen – irodalmi hagyatékát.
Persze, semmi sem bizonyítja, hogy valóban érdekházasság volt. Abból, amit tudunk, lehetett éppenséggel szerelmi házasság is.
Gyorsan nő az évek száma,
Bővül a kor-panoráma,
A múlt fáradtan legyint;
Utolértél – már megint.
——
Drága születésnaposom!
Egy újabb év tova oson,
Hosszabb lett a tegnapunk;
Egymásba kapaszkodunk.
—–
Te aranyos, örök Társam,
Csillagom, hajnali hársam,
Hogyha az Isten velünk,
Még sokáig elleszünk.
—–
A világ az Isten álma,
De boldoggá sose válna,
Mert az általunk lehet;
Isten csak áll, és – szeret.
—–
Nekem Melletted van Élet,
Nehezen újul az Idő
Május arcát gond üli,
Hol pityereg, hol meg zokog,
S a napsütést kerüli.
—–
Fent komorlik az öreg Nap,
A vén, jövőt kereső,
Csepeg a határozatlan,
Könnyes, tétova eső.
—–
Nehezen újul az Idő,
Bogáncsként tapad a múlt,
Hontalanul süllyed mélyre
Minden, ami visszahullt.
——-
Közelről a Történelem
Nyirkos, fáradt vízmosás,
Még nem lett önmaga szobra,
Még nem megszentelt tudás.
——–
Nehezen újul az Idő,
Célok között válogat,
Hetvennyolcadik rész
Az elkövetkező részekben nagyon lényeges dolgokat kell kimondanom a líráról is, a szerelemről is. Ezért eljött az ideje, hogy egyfajta részösszefoglalást tartsak, hová is jutottam az eddigiekben.
A szerelemről is, a líráról is megállapítottam az eddigi részekben, hogy nem teljesen azonos azzal, aminek első látásra tűnik, vagy amit a közvélemény sommásan gondol róla. Mindkettő sokkal több annál.
A halhatatlanság – csak Szerelem;
A boldog Lét megújul szüntelen,
És vén fejét csóválja a halál.
——–
Az egyén talán gyenge szalmaszál,
Idő sodrában lábujjhegyre áll,
De a Mindenség rá támaszkodik.
—–
Minden cél üdvözül, vagy kárhozik,
Nem az Idő, az Ember változik,
S a Lét tükréből Isten mosolyog.
——-
Férfi és nő: az Igen és a Nem;
Nélkülük Élet nem lesz sohasem -
S a halhatatlanság? Csak Szerelem.
Vajon mi a különbség a János Vitéz és a Toldi között? Mindkettő remekmű, mégis, mitől ellentétei egymásnak? A szerzők barátok voltak, a János Vitéz költője versben üdvözölte a Toldi szerzőjét. Mégis, mitől mások?
Mi az igazi népiesség? Mi teremt közönséget?
Szándékoltan nem akarok most felelni a kérdésekre – majd egyszer megteszem. A történet sok tanulságot rejt. Sapienti sat.
Kár azt lesni,
Hogy a végzet
Mit végzett;
Tétlenségre vadászik
Az enyészet.
——–
Mindig akad aktuális
Túlerő,
Mégis mindig lesz
Valamilyen
Jövő.
—-
A cechet az ördög
Sose fizeti,
Úgyis meghalunk
Hát: Oda se neki!
—–
Lehet végzet,
Zsarnokság,
Meg félelem;
Örök függetlenségünk:
A Szerelem.
—-
Lélekig
Semmilyen végzet
Sem takar;
Senki sem “szem a láncban”,
Ha nem akar.
—–
Piac
Sok a munka,
Május van;
Táncol a természet,
Felhőmosoly,
Virágillat
Nevetésre késztet.
—-
Ébred a Nap,
Május van,
Nyílnak a virágok,
Hajnali, szent csicsergéstől
Elfonnyad az átok.
—-
Sok a munka,
Szent tavasz,
Soká jön a péntek;
Életre kel
Minden tövis,
Ásít a beléndek.
—–
Buzog a vér,
Május van,
Szerelem szikrázik,
Az ördög szájába való,
Aki nem cicázik.
—–
Sok a munka,
Május van,
Hetvenhetedik rész
Ebben a részben megvizsgálom, miféle „eszményt” is állít elénk a napjaink önmagát felvilágosultnak képzelő globalizációs ideológiája, hogy tisztán láthassuk, mit is szolgál valójában a globalizáció jelenlegi szisztémáját erőltető nagytőke által fenntartott kanonizált költészet, hogy megértsük, miért is vált olyanná, amilyen.
Olcsó korban,
Profit-porban,
Globális reklámvigyorban
Egyre drágul a koporsó,
Híg a szó,
S az ember olcsó.
——
Haldoklásban,
Hanyatlásban
Ragacsos celeb-sodrásban
Vonít dallamtalan ének;
Futnak a
Hallgatag évek.
—-
Olcsó korban,
Torz vigyorban
Halálsereg libasorban,
Csörög az elmúlás-készlet,
Ifjodik
A vén enyészet.
—-
Olcsó korban,
Rossz lavórban,
Szétfoszló idő-szatyorban
Szívélyes Lucifer-vigyor;
Az írói alapállás számos tengely mentén megfogalmazható. Ezek egy része a végtelenben érinti egymást, a többi valahol a jelentéktelenség perifériáján fut a semmibe. Legfeljebb anyagi siker kíséri.
A valóban fontos tengelyek egyike végzethez, eleve elrendeléshez, illetve a szabad akarathoz való viszony.
Pünkösdi verőfény
Tiszta fényű, áldott;
Boldogságos tavaszfüggöny
Fedi a világot.
—–
Pünkösd áldott napja,
Tombol a reménység,
Borus alkonyba menekül
A zsugori rémség.
—–
Pünkösdi reménység,
Pattan a Lét zárja,
Szent pillanatra pihen meg
Az Időnek árja.
——-
Pünkösdi verőfény
Kushad most a végzet;
Isten mutatja meg, hogy még
Élhető az Élet.
Pünkösd áldott ideje…
Ragyog a Nap,
A gonosznak
Ajtón kívül a helye.
—-
Áldott pünkösd, tiszta fény…
Néhány napra
Egybegyűlik,
Szakajtónyi friss Remény.
—-
Lehet bármi változás,
Amíg élünk,
Mindig lehet
Mindenből
Feltámadás.
—–
Áldott pünkösd ideje…
Minden szépnek
Minden jónak
A Remény a kútfeje.
Nem lehet szemébe nézni,
Nem lehet harcra idézni…
—-
A megnyergelt idő hátán,
Caplat a hivatal-sátán.
—-
Arctalan, megfoghatatlan,
Rejtőzködik szakadatlan.
—-
Halál-pacás, hepehupás,
Lomha, tohonya, köd-csuhás.
—
Kicsinyesség bűzét szítja,
A tornyot is kifordítja.
—-
Célpontja halálba riad,
Az igazság? Sírfelirat.
—-
Bár tudnék szemébe nézni,
Bár tudnám harcba idézni…
A szabadságharc bukása után szinte ellepték az országot a szélhámos ál-Petőfik. Akadt, amelyik hónapokon keresztül élt egy-egy közösség nyakán.
Előfordult, hogy Petőfi apósát, Szendrey Ignácot is elhívták “bujdosó vejéhez”, akinek addig egész csinos összeget gyűjtött össze a közadakozás. Az ál-Petőfi persze óvakodott tőle, hogy a költőt személyesen ismerő emberekkel találkozzon mire az öreg Szendrey megérkezett, “a bujdosó” kereket oldott a pénzzel.