hzsike blogja

 

Tölgyfa a díner, lakkozott, barna,

tükrén a napfény visszaragyog,

réz-gyertyatartó - nappal is adna

óaranymécsű pillanatot.

 

Mázas a váza, telve virággal,

őszi színektől rőt a csokor -

minthogyha festő színezne lánggal,

úgy lobog kinn a csipkebokor.

 

Hószín terítő díszlik alatta,

míves a minta, dús az azsúr;

alkot a mester, képpé avatja,

 

Kegyetlen úr a zord idő,

a ráncot mélyre szántja el,

feletted ítél - mondd, ki ő?

A bőröd, mint a nyűtt cipő,

csak gyűlik a sok árva jel.

 

Lassul a lépted, meg-megáll,

nőnek a múltad terhei,

nyomják a vállad - egyre fáj,

nem készülsz hősi tettre már,

s hiába vár a reggeli.

 

Nem csábít már a nagyvilág,

az otthon sokkal többet ad;

 

Ha árok állja szép utad,

ne hidd azt, hogy nincs tovább,

a szent hitedből verj hidat,

s hogyha bántnak állj odább.

 

Az álmaidban hinni kell,

ne hagyd azt, hogy elvegyék,

az ember, hogyha bízni mer,

szárnyat kapnak új mesék.

 

A szép, s a jó is úgy terem,

hogyha szívvel öntözik,

míg legbelül az érzelem,

ünneplőbe öltözik.

 

Kopár a táj, a fák ruhátlan, pőre nők,

feszülnek bennük őserők,

tavaszra vágyva állnak ott,

viselve fájó bánatot.

 

Szitál a hó. A szűz pihékből lágy lepel

reájuk hull és fényt lehel;

stólájuk selymes, tollpuha,

remekül áll az új ruha.

 

Sötét az éj, de gyúlnak apró mécsesek,

ünnepi, égi ékszerek,

lámpás a Hold, a hó ragyog,

 

Ahol a síri csend honol,

ezernyi bánat bujdokol,

holtfészkű, néma, bús liget,

kincse már régen nem tied.

 

Ahol a déli szél dalolt,

dús lombú fáknak udvarolt,

pacsirta fújta énekét,

örömöt szórva szerteszét;

 

ahol a hársfa illatolt,

csókodra, csókom válaszolt,

s madárdal ringó dallama,

szívünknek volt a balzsama.

 

 

Hosszú volt az út, a felén már túl vagyok,

mögöttem hatvan év, erősek, gazdagok -

nem volt túl nehéz, de könnyű sem, azt hiszem,

terheim cipelni segített szent hitem.

 

Láthattam oly sokat, kaptam, és adtam is,

ahol a jó terem az utam arra vitt,

mi rossz jutott nekem, nem szegte kedvemet,

mert újrakezdeni tanított engemet;

 

száz sebet szerezve esztelen csatáktól,

 

Gyönyörűség tölti el a lelkem -

boldog könnyek gyertek, gyűljetek!

Gyöngybetűkkel van tele a kertem,

hozzájuk én mindig hű leszek.

 

Mert a szavak soha meg nem csalnak,

lángviráguk szítja véremet,

én rám csak a míves sorok hatnak,

nélkülük már nem is élhetek.

 

Hószín papírt öntözök a könnyel,

lelkem kertje egyre gazdagabb -

 

Megköszönlek drága Óév,

múltam partja, biztos, jó rév,

hozzám nőttél, sokat adtál,

hogyha kellett, vigasztaltál.

 

Osztoztál az örömömben, 

több száz napot örököltem;

reám hagytad mindenedet,

gazdagodtam - Isten veled!

 

Minden évvel bölcsebb lettem,

kincseimmel nehezedtem,

s féltőn, óvva terheimet,

hűn cipelem mindegyiket.

 

 

Adjál Urunk reménységet,

hitet, erőt, egészséget,

adjál búzát, esőt, napot,

duzzadt hasú, gazdag magot.

 

Földet, miben jövő terem -

ennünk, innunk, mindig legyen;

koldus sose könyörögjön,

ne aludjon útgöröngyön;

 

ne legyen a földön árva,

mindenkinek jusson párna,

meleg otthon, óvó falak,

simogató, kedves szavak.

 

 

Kedves Barátaim,  Szerkesztőtársaim, Szerzőtársaim, Olvasóim!

 

Muszáj megosztanom Veletek az örömömet. Gyönyörű karácsonyi ajándékot kaptam. Elkészült a TŰZMADÁR c. verseskötetem. Ma, fél ötkor kaptam kézhez. Nagyon boldog vagyok. Egy szép álmom vált valóra ezzel.

A kötet 290 oldalas, keményfedelű borítóval, és közel 330 vers van benne. Javarészt az utolsó 2-3 év termése ez, de vannak benne korábbi verseim is, amiket nem volt szívem kihagyni a kötetből. 

 

 

Karácsony volt. A hó pihélt,

szerelmes szomjunk inni kért -

ártatlan, édes titkaink

varázsa most is visszaring.

 

Világolt nékünk ott a Hold,

ünnepi fényű lámpa volt -

kezedben apró, kis kezem,

hideg volt, mint a jégverem;

 

de benn a szívünk rőt-vörös,

duruzsló lángban röpködött -

kit érdekelt a hó, a fagy,

a boldog téli ég alatt?

 

 

 

 

 

Oly mesés a táj. A hó pihéz, varázsa van!

Jó a langymeleg szobában ülni - várni rád;

megpihenni méla perc ölén, merengve néma bársonyán.

Jönne már az éj! Szitálna ránk a Hold ezüst esőt, 

fényruhát! ...Ölelve messze röppenünk, magasra fel,

angyalok közé, szeretni csendes-észrevétlenül.

 

 

Selymes fürtű téli ág,

ég pihéje rászitált,

szűzi szirmú, lágy lepel,

hószín tüllben ünnepel.

 

Gyöngyös kláris jégnyakán -

ó be szép volt hajdanán!

büszke nyárfa égbe nyúlt;

éltes lombja mélyre hullt.

 

S most a tél, mint jó anya,

mintha látna, hallana,

szánva árva ágait,

visszalopja álmait.

 

 

Lassan egy éve már, hogy elmentél, apám,

reggel még nevettünk a nővér kóchaján,

s este már hófehér gyolcs volt a testeden,

s fájdalmad rád fagyva - zokogtam esztelen.

 

Tudtam, hogy vége lesz, de ilyen hirtelen?

Azt mondtad siessek - s hiába intelem,

nem vártál meg, apám! S hiányod hagyva rám,

nevedet próbálta formálni béna szám;

 

hangomat ellopta váratlan árvaság.

 

Versedben lennék gyöngybetű,

kupádban mézes bor, nedű,

szomjadat oltó hűs ital,

szívedben dúló tűzvihar,

feszítő vágyad bősz heve -

lángoló dalba szőj bele!

 

Utadon lennék fáklyafény,

mécseket gyújtó szép remény, 

nagykabát rajtad - jó meleg,

papírod, tollad, fegyvered,

kenyered, ágyad, asszonyod,

hópuha pelyhű vánkosod;

 

 

Talán a hópihék sziromnyi selyme volt,

mi elvarázsolt akkor ott,

a szél egy dallal tartozott,

danázva szállt, s aranyt szitált a rezge Hold.

 

A szürke útszegély fehérre változott, 

hajunkra hullt a szűz pehely,

csókunk mint égő tűzkehely

erőt lehelt belénk, s szerelmet álmodott.

 

A kerge szél zenélt, seperve szét havat,

temetve rosszat, bánatot -

 

Ébred a hajnal, rezzen a harmat,

Nap mosolyában fürdik a rét,

bíborra festi pírja a tájat,

rőtszín a reggel, boldog a lét.

 

Tarka mezőnek hímzi a kertjét,

fák levelére fénye vetül,

színarany pitypang szőke hajára,

apró kis lepke inni repül.

 

Bodza ölében fészek a bölcső,

ágai óvják, mint a madár;

lenge a szél most, s lágyan - kerengve,