Topáz és kavics

Affektáló úri népség
vadászaton rázott kezet,
s egy gyűrűből, jaj, a szép, kék
nagy topáznak nyoma veszett!

Paták által felkavarva
a mezei por belepte,
temetkezett dús avarba,
bősz tövis állt őrt felette.

- Sose búsulj azért testvér
- vigasztalta egy kövecske -
hogy ide, e földre estél,
hogy levizelt az a kecske!

Tisztára mos majd a harmat,
vagy az eső, ha elered,
és megújul ős-hatalmad,
mihelyt fényed visszanyered.

- Egy kaviccsal testvér? Nahát!
Ezt hallja meg a völgykatlan!
Mégis, mi vagy? Jáspis? Achát?
Egy vacak kő, faragatlan!

Bennem a múlt fénye ragyog,
családfámat nem ismered,
gonddal csiszolt darab vagyok,
büszkeségem onnan ered.

- Fényes nagy úr! Jegyezd meg ezt,
- szólt a kavics - akárki vagy,
szét, majd velem együtt repeszt
a nyár heve, s a téli fagy!

Mindhiába keménykedik,
fel nem fogja azt az eszünk,
régen meg van írva pedig:
porból lettünk, porrá leszünk!

2015. ápr. 3.