Temetőben

A temetőkertben képmutatás hódít,
s korhadó fejfáit benövi a dudva.
Porlik az igaz gyász, a látszat meg lódít.
Bejárom a sírok néma stációit
néhány adósságom hanyagul letudva.

Emlékek rongyára a tudat foltot varrt,
de két lábam fogja, marasztal az inda.
Rabláncom mázsányi nehezéke ott tart,
s mint mikor temetnek, omlik a homokpart,
elveszett az ösvény, az út csalafinta.

Okait kutatom, amíg jön az este,
lelkem nehéz terhét miért is cipelem?
De mind, ki az élet értelmét kereste,
és akit meggyötört a mások eleste
önvizsgáló órán  ül most gyászt itt velem.

Óvó tekintetek, elcsattant pofonok
kirakós játéka lassan összekattan.
Hej, régi cimborák, szomszédok, rokonok,
e mozaik-képre bús koszorút fonok
nektek, kiket soha meg nem látogattam.

2015. jan. 10.